Elöljáróban csak annyit mondok, hogy ez egy fura könyv! De jó értelemben az!

Todd az utolsó fiú Prentissvárosban. Egy különös vírus elpusztította az összes nőt, így már nem születnek gyerekek, és a város halálra van ítélve. Todd alig várja, hogy végre ő is betöltse 13-adik évét és férfivá váljon. Azonban egy nap, mikor a közeli mocsárban bóklászik, különös csendre lesz figyelmes. Már pedig Prentissvárosban, sőt az egész Újvilágban sehol nincs csend! Ez a bolygó átka, mindenki hallja egymás gondolatait, sőt még az állatokét is.

Amikor Todd hazaér a különös eset után, az egész élete fenekestől felfordul. A nevelőszülei elküldik, azt mondják menekülnie kell, mert ha Prentissváros polgármestere utoléri, akkor mindennek vége lesz. Közben még egy őrült pap is Todd nyomában van, aki kutyájával kénytelen útnak indulni. Hamarosan azonban belebotlik a titokzatos csönd forrásába, egy lányba!

Amit először észre fogtok venni a könyvvel kapcsolatban, az a nagyon furcsa fogalmazás. Todd szemén keresztül látjuk az eseményeket, E/1-ben, Todd pedig furcsa tájszólást beszél. Például ami a legszembetűnőbb, az az, hogy nem ismeri a nincs szót, helyette azt mondja, nem van (mellesleg ma véletlenül én is ezt mondtam egyszer, fertőző a dolog:D). És ennyiszer még tuti egy könyvben se írták le a jócskán szót!

A sztori nagyon izgalmas, tele vagyunk kérdésekkel, amikre csak lassan kapunk válaszokat. Az mondjuk kicsit idegesítő volt, mikor Todd rájött valamire, de "nekünk" nem árulta el. Ugyanakkor ez nem úgy idegesítő, mint amikor egy kezdőcske írócska azért alkalmazza ezt a fogást, hogy ne tegyük le a pocsék könyvecskéjét. Itt ez a megoldás a feszültségkeltést célozza, megjegyzem nagyon is sikeresen. Az egész regény pattanásig feszült légkört áraszt, az olvasó alig várja, hogy megtudja mit rejt a következő oldal!

Todd is idegesítő egy kicsit, főleg mikor makacssága miatt nem képes elfogadni, hogy nem minden úgy van, ahogy addig gondolta. De van jellemfejlődés, és a végére már egész értelmes emberpalánta lesz belőle. Viola, "a lány" pedig pont Todd ellentéte, emiatt is sok feszültség termelődik. Mentcs, a kutya pedig egyszerűen a kedvencem volt! Komolyan, ennyire szerethető kutyát még nem sokan tudtak írni (és én még csak nem is vagyok kutyás). SPOILER És annyira megsirattam, mikor meghalt szegény! Egyetlen ember szereplőt se sajnáltam volna ennyire!:( SPOILER VÉGE

Bár erre is rá lehet sütni a disztópia címkét, egyáltalán nem olyan, mint azok, amik most tömegével jönnek ki. Ráadásul ez nem a Földön játszódik, hanem egy másik bolygón, ahová azért mentek az emberek, hogy új életet kezdjenek. Csak nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezték...

Aki túl tudja tenni magát a fogalmazás különcségein (nekem egyébként nagyon tetszett a szokatlan nyelvezet), az nagyon fogja élvezni ezt a pörgős, akció dús, fordulatos kalandregényt!

Ha kitöltenétek ezt a kérdőívet (két perc sincs az egész), nagyon, de nagyon hálás lennék nektek!:D

https://docs.google.com/spreadsheet/viewform?formkey=dGxBNkRyaEZiMXNGNEUtUThidTJOV0E6MQ

Köszönöm szépen!

Ui.: Érettségihez kell egyébként felmérést végezni, ha valakit érdekelne.:)

Mint már említettem, Simone Elkelesiában szenvedek (igen, Amy a pattanásainak ad nevet(--->erről még később), én meg a mániáimnak :D), ráadásul annak egy különösen súlyos fajtájában. Azonban pár hónapja megindultam a gyógyulás útján, ugyanis a How to Ruin... (Hogyan tegyük tönkre...) trilógia második része nagy-nagy csalódást okozott. No nem azért, mert annyira rettenetes volt, csak én Elkeles minőségre számítottam, az a regény viszont csak az abszolút átlagos lécet ütötte meg. Szerencsére a záró kötet azért lényegesen jobban sikerült!

Amy ezúttal egy kiképző táborba utazik Izraelbe a barátaival  egy 3 hetes katonai gyakorlatra. Nem azért, mert hirtelen annyira elkezdte érdekelni a téma, csak éppen Avi véletlenül pont ott állomásozik, Amy pedig meg akarja lepni. A meglepetés azonban rosszul sül el, és hamar kiderül, hogy nem Amynek való a katonalét...

Jó ötlet volt megint Izraelbe tenni a cselekményt, ad valami pluszt Amerikához képest. A katonai kiképzőtábor viszont elég erőltetett, féltem is kicsit, hogy  történet is az lesz. És bizonyos értelemben az is volt, ez a szétmegyünk-Avival-hogy-aztán-megint-összejöhessünk séma kezd meglehetősen unalmassá válni. Ugyanakkor Amy bénázásai a táborban még mindig baromi szórakoztatóak, emiatt érdemes volt elolvasni.

Amy felszínes, butuska, kényes, és naaagyon amerikai. De ezt ő is tudja magáról, ezért nem válik elviselhetetlenné. Meg néha azért kiderül, hogy vannak mélységei, csak jól rejtegeti őket. Avi meg Alex Fuentes kezdeti verziója. Szerintem az írónő tényleg az ő alakját fejlesztette tovább, mikor megálmodta Mr. Fuentest! Ő is badass, de azért van szíve is, meg egy lazább oldala.

Okés rész volt ez, voltak sziporkázó jelenetek, amiken hangosan kellett röhögnöm. Ugyanakkor a komolyabb vonatkozást hiányoltam, pedig annyi ellentmondásos, nehéz témába lehetett volna kicsit belemászni, de sajna Elkeles kihagyta ezeket a ziccereket. Pedig akkor még izgalmas is lehetett volna a regény, nemcsak szórakoztató. De ezt szerintem már írtam valahol a trilógia kapcsán (csak most késő délután lusta vagyok visszaolvasni).

És most jöjjön George (ráadásul rögtön kettő belőle), tudom ám, hogy csak emiatt olvastátok el idáig a posztot!;P Ja, hogy ki az a George? Hát Amy pattanása! Halál komolyan! George kettő pedig a puska, amivel lőgyakorlatozniuk kellett. Tudom, tudom, így roppant fárasztónak tűnik a dolog, de valahogy a szövegkörnyezetben vicces volt (de az is lehet, az én humorérzékemmel vannak bajok :D).

Összességében nem éri el a regény az első rész színvonalát, de a másodiknál meg jobb. Lazításnak tökéletes!

Nyelvezet: 2,5/5 Egyszerű, és ez már nem íródott olyan régen, hogy az akkori szlenget ne lehessen érteni.

Nem olvastam még fantasy paródiát (bár talán ez sem teljesen az), de lehet, hogy rá kéne szoknom, mert ez nagyon jól esett!

Rupert Venables promágként (ez olyan varázslóféleség) dolgozik, és mivel ő a legfiatalabb, őt rendelik ki a Koryfón Birodalom legújabb kényes ügyéhez. Ahol a császár kivégezteti a fiát, mivel az rájött arra, hogy ki az apja, ezt pedig tiltják a birodalom törvényei. Miután Rupert kissé sokkos állapotban hazatér a Földre, kap egy üzenetet, miszerint a császárt és teljes vezérkarát felrobbantották, így kirendelt promágként rá vár a feladat, hogy megtalálja a birodalom örökösét. Ezzel párhuzamosan pedig nemrég elhunyt mestere helyére is kell találnia egy új promágot, van is egy listája négy névvel, azonban a jelöltek előkerítése roppant problémásnak ígérkezik. Végül Rupert megtalálja Maree Malloryt, a húszéves egyetemista lányt, akihez nagy reményeket fűzött. Csak épp arra nem számított, hogy Maree-t a kocsija körül egy versikét kiabálva és ugrándozva fogja megpillantani. Ezután természetesen kételyek merülnek fel Rupert-ben Maree alkalmasságát illetően...

Ez a regény teljesen abszurd, de akit ez nem zavar, az pokolian élvezni fogja! A legjobb az egészben a humor, szinte minden szereplő idióta (kisebb-nagyobb mértékben), olyan dolgok történtek, hogy én csak néztem (meg persze vihogtam végig az egész regény alatt :D), a szereplők meg teljesen normális eseményként fogták fel.

Rupert, a kissé kezdő promág szemszögéből ismerjük meg az események nagy részét (bár néha Maree, meg a végén Nick, az unokaöccse is mesél nekünk egy kicsit). Mindenképpen kellett az E/1, így sokkal nagyobbat ütöttek a poénok.

A cselekmény jó bonyolult (főleg a vége felé), én meg nagyon lefáradt állapotomban olvastam, így volt ahol kicsit összezavarodtam, aztán nagyjából azért kibogoztam a szálakat. Kicsit gondolkozós regény ez, nincs minden a szánkba rágva, ráadásul elég eredeti a történetváz. Na nem azért, mert nem kliséket használ, éppen az ellenkezője miatt! Annyi klisét halmoz fel, hogy nehéz nem belezavarodni. Én csak kapkodtam a fejemet, itt aztán nem reklamálhatok amiatt, hogy mindent ki lehetett találni jó előre!

A regény jó része egy fantasy találkozón játszódott, az ottani hülyéken is jó sokat lehetett röhögni. Főleg Kornélius Witz-en (értitek!:D)! (A viccért D. W. Jonest lehet hibáztatni, én csak tőle koppintok!) De ha ez a poén szerintetek nagyon, de nagyon, de tényleg nagyon fárasztó, akkor nem biztos, hogy ez a ti könyvetek. Viszont ha nem találjátok annyira szörnyűnek, akkor támadjátok le a könyvet!

Az írónőről először pingi blogján hallottam, akkor azt hittem, hogy gyerekmeséket írt (amiket én nem preferálok), aztán nemrég rájöttem, hogy nem, vagy legalábbis nem csak azokat. Mindenképpen szeretnék még Jones-tól olvasni, azt hiszem kijelenthetem egy könyv után is, hogy nem találkoztam még hozzá hasonló stílusú íróval! És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan ő is belép kedvenc íróim sorába!

 Tyűha! Van esze a Könyvmolyképzőnek, hogy ezt csak a Felszáll a köd után jelentette meg, mert ez még sokkal jobb annál! Pedig az is megvett kilóra!

 Nell 21 éves korában tudja meg, hogy valójában nem szüleinek édesgyermeke, hanem a kikötőben találták rá még kislány korában, és mivel teljesen egyedül volt, befogadták. De vajon miért utazott egy négy éves, jómódú kislány egyedül egy hajón Ausztráliába 1913-ban? Nell életét ezután ez a kérdés határozza meg, azonban az összes választ nem sikerül megtalálnia. Azonban unokája folytatja a keresést, még Angliába is elutazik, hogy megfejthesse az egész huszadik évszázadon végighúzódó titkot...

 Egyszerre három idősíkban játszódik a regény, sőt, az egyik még változik is (ezt most nem sikerült jól elmagyarázni, de majd ha olvassátok, megértitek). Eredetileg azért kezdtem bele, mert egyrészt Morton első regényét is szerettem, másrészt a huszadik század elejét is imádom.

 Az egész regény titkokkal van átszőve, ezt imádtam a legjobban! Amint elkezdtem, képtelen voltam letenni, egyhuzamban elolvastam mind a 630 oldalt.  Ahogy a szerző is mondja, ezzel a meseírók előtt is fejet hajt, teszi ezt úgy, hogy igazából ez is tündérmesének tűnik számomra. Rejtélyes, misztikus, varázslatos, izgalmas és egy kicsit még félelmetes is Az elfeledett kert. Akárcsak Eliza Makepaece meséi.

 A fogalmazás annyira könnyedén szépséges, hogy szinte már nem is könyvet olvastam, közelebb volt az élmény a filmkockák pergéséhez. És a 630 oldal fel se tűnt. Kora délután ültem le olvasni, azzal a naiv gondolattal, hogy éppen csak belenézek. Legközelebb arra eszméltem, hogy este van, és jórészét elolvastam már a könyvnek. Szóval azt javaslom akkor kezdjetek neki, ha van rá egy jó fél napotok, úgy lesz teljes az élmény, ha egyben olvassátok el az egészet.

 A szereplők jelleme is mesterien kidolgozott, mindenkinek vannak motivációi, múltja, félelmei, reményei, senki nem csak úgy gonosz vagy jó. A főhősöket szerettem, a gonoszokat viszont nem tudtam igazán utálni, mert ők is csak esendő emberek voltak, akik próbáltak megbirkózni az élettel. Persze egyesek igen undorító módszerekkel tették ezt.

 Összesen öt generáció életét ismerjük meg részletesen, eleinte féltem, hogy a rengeteg szerteágazó történetfonal miatt szét fog esni a regény, de az írónő hamar bebizonyította, hogy alaptalan volt a félelmem. Morton biztos kézzel fogja a gyeplőt, tudja hol kell összerántani a szálakat, és hol lehet elengedni őket a maguk külön útjára. Mindeközben pedig még arra is képes, hogy egyetlen üresjáratot se írjon a történetbe.

 A cselekmény meg egyszerűen zseniális! Az utolsó pillanatig nem tudtam a nagy titok megfejtésére rájönni, habár többször megfordult a fejemben a helyes megoldás, de az írónő mindig meggyőzött, hogy az nem lehet! Úgy játszik Morton az olvasóval, mint macska az egérrel, csak ez esetben az egér piszokul élvezi a játszmát.

 Varázslatos, letehetetlen regényt olvashattam, igazi belefeledkezős mű ez! Még sokkal jobb, mint a másik itthon is megjelent regénye Mortonnak, a Felszáll a köd. Imádom!

 Ui.: Most veszem észre, hogy pont egy évvel ezelőtt írtam a Felszáll a ködről!:)

A spanyol történelemről eddig még nem sokat olvastam, pedig az ország nagyon is érdekel, ez a könyv pedig részletes bepillantást enged abba a három szörnyű évbe (1936-39), amit mi a spanyol polgárháborúként ismerünk.

Imádom, mikor párhuzamosan két történetet ismerünk meg, az egyiket a múltban, a másikat a jelenben, és olvasás közben lehet azon filózni, hogy vajon hol lesz a kapcsolódási pont. A történelmi regényeket is imádom, a 20. század első fele pedig különösen érdekes, hiszen nem volt "annyira" régen, mégis egy teljesen más világ lehetett. És akkor még ehhez jön hozzá Spanyolország, ami mediterrán terület lévén engem azonnal levesz a lábamról. Innét kezdve nagyon valószínűtlen volt, hogy én ezt a regényt nem fogom szeretni!:D

Sonia barátnőjével Granadába utazik, hogy táncórákat vegyenek. Egyik délután a nő betéved egy kávézóba, ahol megismer egy idős pincért, aki Spanyolország történelméről kezd mesélni. Bár Sonia kénytelen hazautazni, de meglát egy olyan fényképet a kávézóban, ami furcsa gyanút ébreszt benne. Így aztán visszatér, hogy meghallgassa a pincér történetét a családról, aki régen a kávézót működtette...

Az 1930-as évek Spanyolországában végre  köztársaság van, azonban nem mindenki támogatja a rendszert. Granadában él a Ramírez család, övék az El Barril kávézó. A szülőkkel lakik négy gyerekük, a művelt tanár, Antonio, a matadornak készülő Ignacio, a gitáros Emilio, és legkisebb testvérük, Mercedes, aki a flamenco szerelmese. Mikor Franco puccsa miatt kitör a polgárháború '36-ban, az élet gyökeresen megváltozik az országban. A félelem lesz az úr, a kegyetlen rezsim minden ellenségével le akar számolni. Bár Granadát szinte rögtön megszerzik maguknak Francoék, a helyzet itt sem békés, lövöldözések, bombázások, kivégzések vannak mindennap. A Ramírez család is nagyon megszenvedi a háborút, ami még a család egységét is képes megbontani...

Bár az egész család életét végigkövethetjük, mégis talán Mercedes kapja a legtöbb figyelmet. A lány kiskora óta flamenco táncosnak készül, eleinte bátyjával, Emilioval gyakorol, azonban mikor megismeri a gitár virtuóz Javiert, vele kezd táncolni. Majd egymásba is szeretnek, azonban ekkor közbeszól a háború...

A múltban játszódó részek klasszisokkal jobbak, mint a jelen történései. A jelenben igazából csak Spanyolország hangulata és a tánc kötött le. A tánc, azon belül is a flamenco végigkíséri a regényt, és ezek a részek annyira jól vannak megírva, hogy nehezemre esik elhinni, hogy az írónő nem volt maga is táncos egyszer. Az biztos, hogy én napok óta flamenco videókat nézek nagy mennyiségben a youtube-on.

A polgárháborúról nagyon részletesen számol be Hislop, megismerjük az okokat, az eseményeket, a következményeket. A Ramírez család sorsán keresztül szembesülünk a szörnyűségekkel, így az egész személyessé válik, szóval nem kell attól tartani, hogy tankönyvszerűséget olvasnánk. (Bár azért halkan megjegyzem, hogy néha vannak kicsit szárazabb féloldalak, de ezek kellenek az események megértéséhez.)

Nálam a háború kiverte a biztosítékot! Legfőképp azért, mert ezek a rettenetes dolgok tényleg megtörténtek. Itt nem vonhatom magam ki azzal a hatása alól, hogy ez csak egy történet, mert nem az.  A háborúk mindig rettenetesek, de mikor egy ország szakad két részre, az még rosszabb. És az írónő nem kímél minket, minden szörnyűséget leír, nem véresen, csak kegyetlenül reálisan.

De talán még a háborúnál is rosszabb az a terror, amiben az emberek élnek. Azért vetnek börtönbe és végeznek ki sokakat, mert például olyan rádiót hallgattak, amit tilos volt! A szabadság eltiprásánál kevés undorítóbb dolog van, talán csak az, ha az ország népének egy része ráadásul még aktívan részt is vesz benne! Mert nem látnak tovább az orruknál! Mert az a rohadék oszd meg és uralkodj taktika még kétezer év után is működik! (És ha akkor megtörténhetett, megtörténhet most is!)

A Ramírez családban Ignació a fasiszták mellé áll, olyan dolgokat tesz, hogy nem értem, a családja miért nem rúgta ki két lábbal! A saját testvérei ellen fordul, és még csak bűntudata sincs. Mégis mikor megkapja büntetését, abban sincs semmi igazság, az is csak önkényes kegyetlenség.

Az írónő nagyon tud hangulatot teremteni, Granadát élénken láttam magam előtt, a flamencóról a leírások szintén szenzációsak, ugyanakkor Hislop stílusa azért nem tökéletes. Kicsit túl van írva a regény, főleg az elején, mintha nem bízna az olvasóiban. De mivel ez még csak az írónő második regénye, ezt megbocsátom neki.

Az is igaz, hogy a polgárháború kérdésében nem teljesen objektív, egyértelműen Franco ellen foglal állást. És mondjuk a szovjeteket olyan megmentőként állítja be, amivel nem tudok egyetérteni. De ez nem történelemkönyv, az objektivitás nem elvárás.

Jó volt ez a könyv, nagy hatást tett rám a hibái ellenére is, mindenképp szeretnék még az írónőtől olvasni! Meg Granadába ellátogatni!:D

Engem ez a regény falhoz kent! Keményen.

A 15 éves Shell egy kis Írországi faluban él apjával és testvéreivel. Anyjuk halála óta Shell-re hárul a feladat, hogy gondoskodjon öccséről és húgáról. Segélyből kénytelenek élni, mivel apjuk nem hajlandó dolgozni, inkább a vallás felé fordul, szinte megszállott lesz. Mikor új, fiatal pap érkezik a faluba, úgy tűnik végre van valaki, aki megérti Shellt, majd nem sokkal később Declan, Shell iskolatársa is érdeklődést kezd mutatni a lány iránt...

Szegény, szegény Shell! Naiv volt (ez néha vicces jelenetekhez is vezetett), de felnőtt a regény alatt, bár már eddig is ő látta el a családját. Nagyon erős jellem, képes túlélni az összes szörnyűséget, van annyi ereje, hogy eszébe sem jut, hogy a könnyebb kiutat is választhatná. Szegény lány igazán nem érdemelte ezt, semmi rosszat nem tett. Annak ellenére, hogy sajnáltam, valahol azért irigyeltem is egy kicsit a lelkierejét. Bár igazából sosem ismert más életet, így annyira nem is vágyakozhatott utána.

Az apára először dühös voltam, aztán szántam, majd a végére megértettem, hogy mi történt vele. Beleőrült a piába és a felesége elvesztésébe. Az alkoholizmus mellett ráadásul még vallási fanatikus is, és ezzel együtt hihetetlenül álszent. Azért egy szép dolgot csak cselekedett, ha többet nem is, és ezzel sok bűne alól feloldozást nyert a szememben. Egy egészen kicsit még javulni is képes volt, persze még így is kilométerekre van attól, hogy tűrhető apa legyen.

Ez nem a megszokott, idealizált Írország a gyönyörű hegyekkel és lélegzetelállító erdőkkel, folyókkal, hanem a szegény Írország. Rettenetes körülmények között éltek a 80-as években (és biztosan vannak, akik élnek még ma is). Egyébként nem látszik, hogy mikor játszódik, ez is olyan regény, hogy ha nem lenne évszám megadva, akkor nem igazán tudnám elhelyezni (jó, a tévé meg a kocsik adnak támpontot), olyan időtlen. Mert ahogy megtörténhetett akkor, úgy megtörténhetne most is.

Örültem, mikor megjelent Malloy felügyelő, végre valakit lehetett utálni a sok mocsokságért (aminek nagyrésze persze nem az ő hibája volt, de akkor is). Vele együtt jött a krimis beütés, bár ez lélektani szempontból fontosabb szerintem, mint a cselekmény szempontjából. Amikor szegény Shellt bevitték kihallgatni, a szívem szakadt meg miatta, hogy kínozhatták ennyire? Nem látták, mit művelnek vele? Hagyjátok már békén! Közben pedig a falu nagyrésze is kegyetlenül ellene fordult (bezzeg mikor segíteni tudtak volna, akkor inkább tudomást sem vettek a helyzetről), pedig nem tudták mi történt, de a rosszindulat gyorsan átvette az irányítást.

A nyelvezet tele van gyönyörű metaforákkal, képpekkel, látomásokkal. Nagyon igényesen, szépen van fogalmazva, és ezzel együtt még az érdeklődést is folyamatosan fenntartja, ha egyszer belemerültem, alig tudtam letenni. Javasolt nem sok kis részre bontva olvasni, egyben sokkal nagyobbat üt!

Bár nagyon komoly problémákról, szörnyen nehéz helyzetekről szól a könyv, mégis volt mikor elmosolyodtam egy-egy pillanatra, az írónő képes volt még egy kis humort is belecsempészni a regényébe, úgy, hogy az tökéletesen oda illik. Hogy ezt hogyan csinálta, arról fogalmam sincs! Mert egy ilyen könyvhöz nem illik a humor, és itt mégis tökéletes. Alapvetően nyomasztó hangulatú a mű, de emiatt mégsem megy el a kedvünk az élettől. Akár mennyire rossz is a helyzet, a remény mindig ott van, jöhet még szebb jövő! Ezt üzeni a könyv.

Nagyon jó regény, nyilvánvalóan egy komoly darab, de mégsem emészthetetlen, ez ne riasszon el senkit! A való életről szól, és néha kellenek ilyenek is. Csak ajánlani tudom!

A könyvet köszönöm a Pongrác kiadónak!

Nagyon boldog, békés, szeretettel teli ünnepeket kívánok minden erre járó olvasónak!:))

És persze könyvesblog íróként sok-sok szép, értékes könyvet is!;D

"Immár mélyen együtt érzek a lányregények hőseivel, pedig tőlük aztán folyton behánytam. Mert én pontosan ugyanolyan nyálas, tökkelütött idióta vagyok, mint ők. Mindent feláldoznék egy lányért."

Életemben először másodszorra is blogolok egy regényről, mert erről muszáj! A Perfect Chemistry-t másfél éve olvastam először, és azóta megszállottan imádom! Most is fenomenális élményt nyújtott, természetesen!

Brittany Ellis maga a tökély, tökéletesen néz ki, népszerű, gazdag, csak a csillogásról szól az élete, legalábbis a külvilág számára. Valójában a lány otthon kénytelen szembenézni az anyjával, aki elvárja tőle, hogy tökéletes legyen, az apjával, aki a munkájába menekül a családi gondok elől, és a Little-kóros nővérét is Brittany-nek kell ápolnia. Az anyjuk Shelley létezését is alig hajlandó tudomásul venni, hiszen a beteg lány elcsúfítja a családjukról kialakult képet. És az iskolában, ami eddig az egyetlen menekülési utat jelentette Britnek, is gondok vannak a pompon csapatban, a barátjával, és legfőképp a kémiapartnerével. Alex Fuentes ugyanis a város szegény, déli felében lakik, bandatag, mindenki retteg tőle, és most egész évben vele kell dolgoznia Britnek. De lassan kiderül, hogy a külső alatt valójában jobban hasonlítanak egymásra, mint azt legvadabb álmaikban képzelték volna. Egyre jobban egymásba gabalyodnak, miközben próbálnak nem gondolni arra, hogy ebben a világban esélyük sincs...

Azt se tudom hol kezdjem, inkább előkotrom a jegyzeteimet (igen, életemben először jegyzeteltem is olvasás közben!), mert annyi mindent szeretnék mondani, hogy képtelenség mindent fejben tartani.

Bár minden, ami benne van a regényben kellett ahhoz, hogy ennyire jó legyen, de a lelkét az egésznek mégis a szereplők adják. Brit és Alex kirepül a regény lapjairól, ők élnek, nem csak a papírlap két dimenzióján léteznek. Az a kijelentés, hogy fantasztikusan kidolgozott jellemekkel állunk szemben meg se közelíti a valóságot. Az olvasó (én legalábbis) együtt szeret, szenved, reménykedik, dühöng és küzd a végsőkig a főhősökkel. És imádkozik, hogy hadd sikerüljön nekik!!!

Aki Alexbe nem zúg bele fülig (head over heels), az nagyon ügyes (vagy nem nőnemű:D)! Szenzációs stílusa van a srácnak, szakadtam a dumáin, gyönyörűen szarkasztikus megjegyzései vannak. Hiába adja a kőkemény macsót, valójában az egész csak a túlélés érdekében szükséges álca. Igazából ő egy végtelenül lojális, a családjáért bármire képes, heves vérmérsékletű (azok a perzselő fekete szemek!), kitartó és nagyon erős srác, akinek túl korán kellett felnőni. Ráadásul pokoli okos, ugyan próbál bunkónak látszani, de ezt csak a pendejok veszik be. Mindenekfelett pedig emberi az elsőtől az utolsó oldalig, vannak hibái, nem mindig úgy viselkedik, ahogy helyes lenne, de a hibáit képes beismerni, és megpróbálja helyrehozni őket. (Szerelmi vallomásomat ezennel lezártnak tekintem.:P)

Brit pedig olyan hősnő, akivel könnyű azonosulni, hiszen mind ilyenek szeretnénk lenni. A lány okos, önzetlen, empatikus, és az, ahogy a nővérét szereti egészen felemelő. Bár eleinte a többiek elvárásai szerint éli az életét, de végül szembeszáll a szüleivel, az álbarátaival, és foggal körömmel küzd a nővéréért és Alexért. Közben pedig tényleg nem tökéletes, megmarad ő is embernek mindvégig, gyengeségeivel, sebezhetőségével együtt.

Elkeles stílusa pedig szimplán csak lehengerlő! Bakker, az egész könyvet idézném legszívesebben! A nagyon jó történetet, szereplőket, hangulatot és mondanivalót olyan stílussal közli, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Ironikus, vicces, és még realista is, a bandatagok például káromkodnak, mint a kocsis, de ne aggódjatok cseppet sem zavaró. Az írónő nem kíméli hőseit, eleinte cikibbnél cikibb helyzetekbe pakolássza őket, miközben mi pokoli jól szórakozunk! Aztán a könyv vége felé nőnek a tétek, akkor már inkább az izgalom dominál.

A cím nem hazudik, a kémia tényleg tökéletes minden szereplő között, persze legfőképp Alex és Brit között. Izzik köztük a levegő az első pillanattól kezdve, ami először heves utálatban és sok piszkálódásban nyilvánul meg, aztán ahogy megismerik a másik "sötétebb" oldalát, úgy szeretnek egymásba. Vegytiszta élvezet volt olvasni!

Az öt évnek, amit Elkeles a Perfect Chemistry megírásával töltött, minden egyes napja meglátszik ezen a regényen! Hihetetlenül sokrétű, egyáltalán nem csak egy tiltott szerelemről szól, hanem annál sokkal többről.

A társadalmi előítéletekről, a különbözőségből származó gyűlöletről, az áthidalhatatlan szakadékokról. És hőseink mégis ugranak, abban reménykedve, hogy nekik sikerülhet a lehetetlen! Elkeles remekül érezteti, hogy az Alex és Brit közötti ellentétek nem tűnnek el azzal, hogy egymásba szeretnek, hiszen mégiscsak teljesen más a hátterük, de ezt képesek elfogadni.

Ezen kívül van itt még brutális bandaháború, amelybe Alexet is belekényszerítik, és ami miatt igazán izgalmas lesz a regény. Valamint Shelley, a beteg nővér, és Brit önző, felszínes, kiállhatatlan anyja is újabb rétegeket ad a történethez.

Sőt, olvasás közben megvilágosodtam abban a tekintetben is, hogy a Perfect Chemistry mennyire zseniálisan előrevetíti a következő két rész egy-egy szeletét, ez az írónő egyszerűen briliáns!

Katartikus élményben volt részem (megint), és éreztem azt a furcsa bizsergést, amit nagyon kevés könyv tud elérni nálam. Én annyira kevés vagyok hozzá, hogy leírjam mit is jelent nekem ez a regény! Pedig nagyon szeretném éreztetni veletek, amit én éreztem az olvasása közben, de hát nem születhet mindenki Simone Elkelesnek!

Borostyán írta róla, hogy ez egyike azon kevés könyvnek, amit annyira szeretnek az olvasói, hogy a youtube-on csillogó szemmel éltetik a regényt. Ennél jobban én se tudom kifejezni, hogy mennyire szenzációs ez a könyv! (De annyit legalább büszkén mondhatok, hogy regény első imádói között voltam nálunk!:D)

Újabban már reszketve veszek a kezembe szép külsejű könyveket, mert a tartalom legtöbbször csalódást okoz (ez az a bizonyos fránya fordított arányosság a sztori és a borító között). Ami szerencsére ebben az esetben egyáltalán nem igaz! A sztori ezúttal nagyon is jó!

Claudia az Incarceron igazgatójának lányaként teljes kényelemben, ugyanakkor hatalmas elvárásoknak megfelelve éli életét a birtokukon. Tudja, hogy egy nap majd hozzá kell mennie a királynő kiállhatatlan, ostoba és önző fiához, Caspar-hoz, mivel az apja így akar még nagyobb hatalomra szert tenni a birodalomban. A lány azonban azt reméli, hogy ha sikerül megfejtenie az Incarceron titkát, akkor elkerülheti ezt a sorsot. Nyomozása közben viszont egy olyan összeesküvés nyomaira bukkan, ami mindent megváltoztathat Claudia és az egész birodalom számára is.

Mindeközben az Incarceronban él egy fiú, Finn, akinek nincsenek emlékei, csak látomásai, melyek azt sugallják neki, hogy ő élt az Incarceronon kívül is. Ami lehetetlen, hiszen a rendszert évszázadokkal azelőtt lezárták, azóta senki se lépett oda be, vagy jutott ki. Finn a Söpredék tagjaként rablásokban, rajtaütésekben vesz részt, azonban az egyik túsz felismeri a fiú karján látható jelet. Finn előtt felcsillan a remény, hogy megtudja ki is ő valójában, és hogy megpróbálja megtalálni a kiutat a börtönből...

Az Incarceron ötlete kétségtelenül új színfoltot jelent az ifjúsági fantasy világában, kíváncsian vártam, hogy mi sül ki az alapötletből. Ez egy börtön, amit azért hoztak létre, hogy ide zárják a társadalom számára nem kívánatos elemeket, főképp a bűnözőket. A kísérlet célja az volt, hogy létrehozzanak egy tökéletes világot, ennek érdekében a külvilágban senki nem érintkezhet a bentiekkel. Így kint mindenki abban a hitben él, hogy az Incarceronban élők boldogok, miközben a bentiek ki vannak szolgáltatva a börtön akaratának. Mert a börtön él...

Műfajilag nehezen besorolható a regény, van itt a kaland elemektől kezdve csipetnyi romantikán át a disztópiáig minden. Igazából egyik sem és mindegyik. A világ érdekes és szokatlan, ráadásul Fisher szinte végig kétségek közt tartja olvasóit azt illetően, hogy mi is az Incarceron. Hol van? Létezik? Vagy csak ez létezik?

A történet két szálon fut, mindig a legérdekesebb pillanatban kapcsolunk át egyik főszereplőnktől a másikhoz, így aztán a könyvet letenni nem nagyon lehet. Jó trükk!:) Persze csak azért működik, mert a könyv is jó.

Szinte végig biztos voltam benne, hogy a nagyobb fordulatokat előre kitaláltam, nagyrészt igazam is lett, aztán végén koppantam, az írónő ugyanis jól átvert! Mert ezek csak figyelem elterelések voltak, hogy aztán a végén egy olyan csavarral vágjon a falhoz, amire aztán sose számítottam volna! Imádom az ilyet!:)

A szereplőkkel viszont nem voltam teljesen megelégedve, meglehetősen sablonos figurák, ráadásul a gonoszok nagyon egyszínűek, aki gonosz, az aztán nagyon az! Ez alól az Igazgató az egyetlen kivétel, akinek ugyan még nem ismertük meg teljesen a rétegeit, de majd a folytatásban, remélem!

Erős szerelmi szál nincs, de nem is hiányzott, sőt kifejezetten üdítő volt, hogy végre nem sablonos szenvelgésre megy el a könyv fele! Azért persze a lehetőségek megvannak, és később biztosan lesz is belőle valami. Csak nem abból a párosításból, amire én szavaznék (Claudia+Jared).

A különböző célozgatásokat nagyon élveztem, például Dante-ra vagy a görög mitológiára, meg még biztos voltak tömegével olyanok is, amiket nem vettem észre. Ezek csak picike elejtett utalások, különösebb funkció nélkül, de nagyon feldobják a sztorit! A másik ilyen különlegesség a fejezetek elején lévő legendák, levelezések, az Incaceron létrehozásáról szóló források. Az ilyen dolgokat nem szoktam szeretni, mert általában abszolút öncélúak, csak csicsának vannak ott. Szerencsére itt a történetnek szerves részét képezik, így semmi kifogásom nem lehet ellenük!

Végül amiről még feltétlenül szót kell ejtenem, az a nagyon igényes és szép külső. A borító nem csak gyönyörű, hanem a könyvhöz is van köze. És végre egy kemény kötésű regény (védőborítóval!), amihez hozzá merek érni anélkül, hogy attól félnék, teljesen széttöredezik a gerince és kiesnek a lapok. (Ha ráklikkeltek a fenti képre, akkor szép nagyban is megtekinthetitek a borítót!)

Csak a szereplők kidolgozatlansága miatt nem lett kedvenc a könyvből, de a történet még így is simán elviszi a hátán az egészet! Egyelőre "csak" a nagyon tetszett kategóriába tartozik. De ez még változhat, minden a folytatástól függ, amit alig várok!

A könyvet köszönöm a Pongrác Kiadónak!

Meddig vagy ember?

Számomra erről szól az Éhezők viadala.

Sok minden másról is persze, de ez az, ami miatt sokáig töprengek rajta, ezzel vont teljesen a hatása alá. Ezért érzem most úgy, mintha transzban lennék. Ezért egész más kategória ez, mint a többi disztópiának nevezett gyenge utánzat. Azok szórakoztatni akarnak (több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel), ez elgondolkoztat. Vagy csak én látok bele megint többet, mint kellene?

Olyan morális kérdéseket feszeget ez a regény, amit más ebbe a kategóriába tartozó mű még csak meg sem kísérel karcolgatni. Meddig vagy ember? Hol a határ? Van határ? Egyáltalán jó-e az, ha embernek mondhatod magad? Mert mi az ember? Ha úgy hozza a szükség, csak egy szörnyeteg, aki még a saját gyerekeit is hajlandó elpusztítani egy magasabb rendű cél érdekében. És ahogy Katniss is mondja: egy ilyen fajnál valami nagyon hibádzik!

A trilógia alapkérdése: elpusztíthatsz-e néhányat, vagy akár csak egyet is, hogy ezreket megments? Ha igen, mi a következő lépés? Ezreket ölsz meg, hogy milliókat menthess meg? Hol a határ? Van határ? Mennyire rossz szó az embertelenség. Inkább pont, hogy emberség, nem? Az emberi etika egyik gordiuszi csomója. Elvégre a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve (hogy egy elnyűtt frázissal éljek)!

Ezek persze olyan sarkított kérdések, amikkel így nem találkozunk mindennap, de mégis egy baromi erős társadalomkritikát fogalmaz meg. Mert nem nehéz átvetíteni ezeket napjainkra. Mert nem csak az a gyilkos, aki ténylegesen öl. Hanem mindenki, aki ezt tűri! Hogy mondjak egy konkrét, közismert példát a sok ezerből: a Közel-Keleten a terroristák gyerekeket állítanak az út közepére, ha megáll a katona a kocsival, meghal ő is a gyerek is, ha elüti, akkor ő végzett ki egy ártatlan kisgyereket. Ez persze csak az egyik oldal, a másik oldal nyilván ugyanilyen módszereket alkalmaz, csak jobb a marketingjük (ez már csak abból is következik, hogy nem tudok saját kútfőből ellenpéldát felhozni). És a nép pedig finanszírozza, sokszor még helyesli is ezt a háborút. Élhetünk a szemet szemért, fogat fogért elv alapján, de akkor tényleg nem sokáig fogunk létezni. És ki nyer a végén? Senki, mindenki csak meghal. Miért? Mert  mindenki olyan rohadtul kicsinyes!

Befejezve a filozofálgatást és konkrétabb vizekre evezve, megpróbálok valami könyvkritika féleséget is idekanyarítani!

A regény első fele kifejezetten lassú volt, nem is kötött le olyan nagyon, már attól féltem, csalódni fogok. Mert ott mindenki csak szenvedett és bizonytalanságban lebegett, történni alig történt valami. Aztán elkezdett felerősödni a metaforikus értelmezhetőség, ami végre elvezetett a fentebb emlegetett morális dilemmákig.

Nagyon tetszett, hogy ez nem egy tündérmese! Senki nem fog örökké boldogan élni, nem a lázadók testesítik meg a jóságot, ők sok esetben ugyanolyan módszerekkel dolgoznak, mint a Kapitólium, csak épp a másik oldalon állnak.

A szereplők továbbra is eredetiek, Katniss ennél messzebb már nem is lehetne a szokásos megmentésre váró, jóságos hősnőcskéktől. Ez a csaj kemény, képes nehéz döntéseket hozni, és néha rosszul dönt. De megtanul ezekkel együtt élni. Külön tetszett annak a bemutatása, hogy azért ilyen események forgatagából senki nem sétál ki sértetlenül, Katniss is megszenvedi, főleg lelkileg, és ezek nem csak múló sebek, egész további életében elkísérik őt.

Gale egy új oldalát mutatta meg, amire nyilván azért volt szükség, hogy Katniss végre döntést tudjon hozni. Peeta is megváltozik, bár ő nem saját akaratából. A mellékszereplők között is akadtak kivételesek, különösen Finnick-et és Anne-t szerettem meg.

A szerelmi szálnak jár egy nagy pirospont, mert ez nem az a mindent elsöprő, irreális szerelem volt (persze jó néha arról is olvasni, de ide nem illett volna), és még a kiszámíthatatlan jelzőt is rá lehet sütni. Az Éhezők viadala elején én még a másik jelöltre tippeltem, ebben a kötetben már azért én is sejtettem, hogy hol fog kikötni Katniss, de nem mertem volna mérget venni rá.

Rád telepszik a könyv komor hangulata, mégis van benne valami nagyon keserű humor, ami néha oldja a feszültséget. Éppen annyira, amennyire szükség van rá.

A Futótűz egészen más volt, az pörgött, száguldott, magával rántott, ez sokkal lassabb folyású, sokkal kevesebb akcióval, itt már kevésbé a történeten van a hangsúly. És mégis azt mondhatom, hogy ez talán még annál is jobban tetszett!

A regény igazán kiemelkedő darabja a kategóriájának, méltó befejezést adva a trilógiának. Nem mondom, hogy imádom, az túl felszínes kifejezés lenne. De hogy az egyik nagy kedvencemmé vált, az biztos!

A Sötét Hóruszról nemrég áradoztam, ez a regény pedig annak a nem közvetlen folytatása. És hát hűűű... szóval Sansanak igaza lett, ez tényleg még jobb, mint a Hórusz!

Na most kéne a sztoriról ejteni pár szót, ami nem lesz egyszerű, ahhoz túl sok szál van, de azért igyekszem! Ezúttal rögtön belecsapunk a lecsóba, hiszen már nem kell bemutatni a világot, hiába ugrottunk előre több, mint száz évet az időben. Bekövetkezett az, amitől a bubastisiak rettegtek, ugyanis Prentiest megtámadta őket, a lonecatek pedig nem hajlandóak megvédeni a népüket.

Sa, a lonecat tanítvány nem is érti, miért teszik ezt, ennek ellenére vállalja, hogy belép a rendbe, és ezzel ő is gyilkossá válik. De a lányt kíváncsisága és hevesebb vérmérséklete azonban bajba sodorja... Mendes, a főkormányzó tehetetlenül nézi, ahogy a Császárság elpusztítja a birodalmat, ráadásul a férje is bevonul önkéntesként a hadseregbe... Közben Prentiestben elfognak egy lonecatet, aki felkelti a fiatal császár figyelmét, így míg a császár a képességeit használni képtelen és amnéziás lánnyal szórakozik, addig Első Jobbkezének adja az irányítást. Andy, a jobbkéz elítéli ahogy a nőkkel bánnak és a háborút sem támogatja, de a császárt nem tudja meggyőzni...

Mondhatnám, hogy a háború köré szerveződnek az események, ez ugyan csak félig-meddig igaz, de a spoilereket kerülendő ezt most nem fejtegetem. A sztori nagyszabású már megint, aki a Húruszt olvasta nem is várhat mást, ezúttal azonban még több ember sorsa függ egy hajszálon.

Hihetetlen, hogy a világ felépítése mennyire mesterien alátámasztja a motivációkat, főleg a "nagy játékos" esetében. Valahogy az első részben ennyire nem vágott orrba a tény, hogy mennyire jól ki is van találva ez a rendszer.

Azt, hogy az álnevek/névtelenség álarca mögött kik rejtőznek hamar ki lehet találni, és nincs is nagy leleplezés, nincs szájbarágás, az írónő természetesnek tekinti, hogy ezt tudjuk (végre valaki, aki nem nézi hülyének az olvasóit!:D). A cselekmény végig a székhez szegez, annak ellenére is, hogy az események hátterében meghúzódó szándékát a "nagy játékosnak" elég hamar felfedeztem. Ez nem sokat változtatott azon, hogy szabályosan közelharcot kellett vívnom saját magammal éjszakánként, hogy végre letegyem, és elvánszorogjak aludni.

A szereplők változatos személyiséggel rendelkeznek és jól kidolgozottak, néhányuk ugyan rárímeltethető a Hórusz hőseire (Sa= Beth, Mendes=Maud, sőt még azt is megkockáztatom, hogy Max=Kemt), de ettől még egyáltalán nem éreztem, hogy ugyanazokról olvastam volna megint, csak volt néhány hasonló vonásuk és a pozícióik is nagyjából megegyeztek (lehet, hogy tudatalatt igazából csak ezért vontam párhuzamot).

Na most lesz egy kis spoiler a következő bekezdésben, mert hiába próbáltam homályosan megfogalmazni a mondandómat, még én se értettem, hogy miről halandzsázok, így kénytelen vagyok neveket említeni. Szóval SPOILER VESZÉLY!

Nekhti-t megint elemezgetnem kell egy kicsit, mert ő időközben új szintre lépett. Nem emberi döntéseket hoz, érzelmei egyáltalán nem befolyásolják (vagy nincsenek is?) számára minden csak logika és hideg számítás. De hát ő már nem is ember, így embertelenségért nem lehet igazán elítélni. Azért amit itt művelt, az elég meredek volt...

SPOILER VÉGE

Humor is több akadt, mint a Hóruszban, volt néhány erősen ironizáló megjegyzés és beszélgetés, amiken jókat vigyorogtam!:D

Míg a Sötét Hórusz a nagyon tetszett kategóriába tartozott, addig az Utolsó Áldozat már igazi nagy kedvenc lett, alig várom, hogy olvashassam a többi kötetet is!

A kéziratot nagyon köszönöm Sansanak, egy élmény volt!;D

Ez a könyv már régóta a radaromon van, egészen pontosan azóta, hogy jó fél éve megláttam a borítóját (ennek kapcsán született is egy roppant értelmes szöveggel megspékelt poszt:D). A könyvet a disztópia kategóriába sorolják odakint, amivel nem teljesen értek egyet, de erről majd később.

Charlie a kereskedők társadalmi osztályába tartozó 17 éves lány átlagos életét éli Ludania-ban, senki sem sejti róla, hogy milyen titkot rejteget. Charlie ugyanis képes megérteni minden osztály nyelvét. Ez pedig halálos bűn, felségsértés a királynő ellen! Azonban Charlie tudja, hogy mindenáron el kell titkolnia, de egyre többször csúszik meg. Mikor egy klubban egy teljesen ismeretlen nyelvet hall, majd találkozik a királynő ellen lázadók vezetőjével, nyilvánvalóvá válik, hogy nagy bajba keveredett. Ráadásul ott van Max is, a fiú, aki a rejtélyes nyelvet beszélte a klubban, és aki valamiért nagyon érdeklódik Charlie iránt...

Anno hatalmas elvárásaim voltak, de azóta elég disztópiában csalódtam ahhoz, hogy ennek a regénynek már jóval kisebb várakozással lássak neki. És bizonyos mértékben igazam is lett, nem az a típusú könyv ez, amitől leteszitek a hajatokat, de azért nem is rossz.

Tulajdonképpen a klasszikus mesék és disztópiák keresztezésének lehet tekinteni a regényt. Van egy csomó mesei elem, mint például a gonosz királynő, az álruhás királyfi, a még nála is jobban álcázott királylány, meg persze a sanyargatott nép.

A szereplők jelleme papírvékony, ezt elismerem, de ezúttal nem zavart különösebben, bár nem is szurkoltam nekik. De legalább nem téptem a hajam attól, hogy milyen idegesítő hülyeségéket művelnek! Szóval az egészségre semmiképp nincs kártékony hatással!;D

Ami miatt igazából tetszett, az a hangulat. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt olyan jó benne, de az tény, hogy pillanatok alatt berántott, és végig láttam magam előtt Ludania utcáit, tereit, épületeit, szobrait, mindent. Annak ellenére, hogy valójában elég kevés leírás van benne. Egyszerűen éreztem az ottani atmoszférát.

A cselekmény nem mondható éppen zseniálisnak, de azért elmegy. Itt legalább a szokásos disztópikus klisék helyett a mesék kliséit kapjuk meg. Azokról meg legalább nem olvasunk minden második könyvben.

A világ felépítése nem kidolgozottabb a műfajban megszokottnál, de a különleges "kasztrendszer" elnyerte a tetszésemet.  Arról van szó, hogy mindenki csak a közös nyelvet, és a saját kasztja nyelvét beszélheti, a többi halálos bűnnek számít.

Összegészében tetszett a könyv, nem nagyon, de azért tetszett. Csak az a kár, hogy van folytatása! Pedig olyan jól el vannak varrva a szálak, hogy igazán nem hiányzik. Azért valószínűleg ott leszek azoknál is.

Nyelvezet: 2,5 Egyszerűcske, így hirtelen nem is tudnék kiemelni semmi nehézséget.

Jelentem, ezennel túl vagyok életem első #és utolsó# hangoskönyvén! Ráadásul rögtön angol nyelvűvel kezdtem, csak hogy halmozzuk az élvezeteket! A Delirium-mal és régóta szemeztem, mivel a disztópiákat kedvelem, bár eddig nem voltam az összessel megelégedve.

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Pedig ezt annyira akartam szeretni! De nem megy. Annyian el voltak ájulva a regénytől, hogy tényleg azt hittem, hogy ez most valami különleges lesz. Ehelyett kaptam egy Matched klónt. Persze nem egy az egyben ugyanaz a kettő, de a steril világ és a szerelem beépítése a mitológiába stimmel. Meg a rend szerető, félénk lány a rendszer ellen fordul egy (kívülálló) srác hatására motívum is meg van. Sőt, mondok jobbat, még a befejezés is gyanúsan hasonlít SPOILER SPOILER mert arra gondolom mindenki merne fogadni, hogy Alex nem halt meg! SPOILER VÉGE Azért összességében még mindig a vége a legjobb, arról elmondhatom, hogy tetszett, minden kiszámíthatósága ellenére.

Nem rossz könyv ez, ne értsetek félre, ha valaki még nem olvasott ilyet, akkor könnyen lehet szeretni. Csak hiányzik belőle az a plusz, ami miatt emlékezetessé válhatna. Filmes körökben azt mondanák rá, hogy tisztességes iparosmunka, de semmi több annál. Oliver fogta a disztópikus műfaj alapelemeit, bedobálta őket egy nagy tálba, összegyúrta, így végül megszületett ez a regény.

A regényről magáról nem is tudok többet mondani, maximum azt ismételhetem el még egyszer, hogy baromira ÁTLAGOS! Viszont a hangoskönyv formátumra kitérnék bővebben, mivel számomra ez az újdonság erejével hatott. Először olyan esti mese feelingje volt a dolognak, de egy idő után megszoktam, és onnnét kezdve tudtam igazán a történetre koncentrálni.

Felolvasónak szerencsére olyat választottak, akiről a hangja alapján tényleg elhiszem, hogy 16 éves, és e mellé nagyon dallamos, kellemes hangja van a színésznőnek (Sarah Drew). Nem hadar és nem is mondja túl lassan, hangsúlyoz rendesen, nem monoton, játszik a hangjával. És szépen artikulál, nem nyeli le a szavak felét, ami nem utolsó szempont egy idegen nyelvű könyvnél.

A hangoskönyv maga nagyon igényes kiadás, külön tetszett, hogy az elején és a végén is volt zenei betét. Nem tudom, hogy ez mennyire általános, de érzésem szerint semennyire. Viszont nyugodtan tehettek volna bele még több zenét, mondjuk a fejezetek elejére.

Hogy folytatom-e (ez is trilógia természetesen), az még nem dőlt el, ha igen, az kizárólag a lezárásnak lesz köszönhető. Nem bántam meg, hogy meghallgattam ezt a regényt, utazás közben jól esett, plusz szereztem egy kis tapasztalatot ezen a téren is. De azért a következő hangoskönyvemre nem mostanában fogok sort keríteni!

Nyelvezet:2,5/5 Egyszerű, még hallgatva is minden világos volt.

A Csodaidők óta sokkal jobban figyelek a kortárs magyar irodalomra, ahol idén felbukkant Sansa első könyvével, a Sötét Hórusszal. A sci-fi műfajú regény azonnal igazi blogger-kedvenc lett, negatív felhangú kritikával nem is találkoztam. Ezek után már biztos voltam benne, hogy rossz nem lehet, ugyan attól egy kicsit tartottam, hogy a nagy elvárásaimhoz nem ér fel, de szerencsére felesleges volt az aggodalom.

Bubastis főkormányzója mellett dolgozik Nekthi Starr, a két méteres albínó nő. Még gyerekkorában úgy döntött a Bubastist védelmező különleges rend (lonecat-ek) vezetője, a firstcat, hogy a kislánytól meg kell szabadulni egy jóslat miatt. Ami azt jövendölte, hogy Nekthi el fogja pusztítani egész világukat. Azonban a lány nem halt meg, ehelyett rettenetes borzalmakban volt része a lakott univerzum másik államában, a Terrai Császárságban (röviden Prentiest). A Császárságban túlnépesedési problémákkal, és élelmiszerhiánnyal kell szembenéznie mindenkinek, ezért mindenáron be akarják kebelezni a gazdag Bubastist. Ami eddig a lonecateknek köszönhetően nem sikerült, de a rendben nagy változások kezdődnek...

A könyv legkiemelkedőbb "momentuma" kétségkívül Nekthi. Ritkán ismerkedem meg  olyan főszereplővel, aki ennyire ellentmondásos érzelmeket vált ki belőlem. Első találkozásunkkor egy igen félelmetes jelenség benyomását keltette viselkedésével és erejével. Kemény, mint a kő, nem ismer szánalmat, és minden emberi kapcsolat elől elzárkózik. Csak a munkájának (és a piának) él, már ha ezt életnek lehet nevezni. Azonban mikor felbukkan a főkormányzó testvére, Kemt, Nekthi lassan valami barátság féle kapcsolatot alakít ki vele és a kormányzóval. Kemt ennek nem feltétlenül katalizátora (legalábbis én ezt szűrtem le), ettől függetlenül beleszeret Nekthibe. Aki azonban múltja miatt képtelen ilyen érzelmekre.

Nekthi-t egyik pillanatban még sajnáltam, és reménykedtem abban, hogy helyrejön, a következőben pedig rettenetesen mérges voltam rá, főleg mikor hagyta, hogy a dühe átvegye az irányítást a cselekedetei felett. Végül úgy tettem le a kötetet, hogy megszeretni igazán nem sikerült őt, de talán megérteni valamilyen szinten igen.

Szerencsére akadnak más olyan szereplők, akik kiegyensúlyozták a főszereplővel kapcsolatos érzéseimet. Egyrészt voltak azok, akiket azonnal imádtam, vagyis Kemt és Beth. Mindketten nagyon nyitottak, könnyen kedvelhetőek, pedig az ő életük sem feltétlenül habos torta. A másik oldalon meg ott voltak azok, akiket tiszta szívből tudtam gyűlölni, élükön Williams-szel természetesen. Vannak itt még más nagy állatok is, de őt senki se közelíti meg.

A világ felépítése tetszett, a két birodalom közötti feszültségek jól ki vannak dolgozva, és még a feminizmus is szóba került. Ahogy nemcsak, hogy semmibe veszik a nőket, de szabályosan használati tárgyként kezelik őket Prentiestben, az élesen szembe kerül a teljes és ideális egyenlőséggel, ami Bubastisban mindenkinek természetes. Még a nevekben sincs megkülönbözetés, nincs olyan, hogy fiú-, vagy lánynév.

Ezzel el is érkeztem az egyetlen dologhoz, ami zavart. Ez pedig az, hogy az első pár tíz oldalon annyi név zúdult a nyakamba, hogy egyszerűen fogalmam se volt, éppen kiről is van szó. Azért keveredtem annyira össze szerintem, mert a sok név kezdődött n-nel, vagy m-mel. De hamarosan teljesen kitisztult a kép, és onnét kezdve semmi nem vont le az élvezetből.:D

Viszont a lonecat és firstcat elnevezés meg nagyon tetszett (és nem csak azért, mert macskamániás vagyok:D), az külön kellemes meglepetés, hogy oka is van, hogy így hívják őket (néhány írónál ez nem szokott stimmelni).

Eddig ugyan meg voltam győződve arról, hogy a sci-fi nem az én műfajom, de ez megint egy olyan regény, ami meggyőzött ennek az ellenkezőjéről! Ami megint csak azt bizonyítja, hogy egy jó könyv esetén mindegy a műfaj. Ez pedig egy nagyon jó könyv! Ha kortárs magyar irodalmat, sci-fi-t, vagy csak egy izgalmas történetet akartok, akkor ez biztosan a ti könyvetek! De ha nem szeretitek sci-fi-t, ez akkor is tetszeni fog!

Ui.:Ez a poszt hétvégén lett volna esedékes, de hála a freeblogos fiaskónak (csak nem bírom ki, hogy ne panaszkodjak itt is), elúszott a piszkozatom. Másodszor megírni ugyanazt a bejegyzést pedig kevésbé lelkesítő. (Ugyanez történt szegény Don Camillo-val is, de majd egyszer rászánom magam, hogy azt is újra monitorra vessem.)

“Stop,” I said. They did. Liam looked at me. “Yes, they’re dead,” I said. “Yes, I control them. And you can’t kill them. You can try, but you can’t.”

Na szóval...húúúhaaa! Ez de jó volt! 4 nap alatt kivégeztem az egész sorozatot, ez még magamhoz képest is gyors volt, és tuti, hogy nemsokára kezdem a spinoffját is a Darkest Powers-nek (Sötét Erők Trilógia). Bár lehet, hogy meg kéne várnom, amíg legalább egy folytatás megjelenik, mert ha az csak egy kicsit is hasonlít ehhez, akkor meg fog enni a fene, mire olvashatom a következő részét!

A történet vázolását megspórolom magamnak, egyrészt mert még véletlenül sem akarom, hogy spoilerekbe fussatok, másrészt nekem annyira egybefolytak a kötetek, hogy nem tudnám teljesen szétválasztani, hogy mi történt a második, és mi a harmadik részben.

A szerethető szereplőkben rejlik a sorozat igazi titka (meg persze az izgalmas történet se ártott). Annyira jól vannak megalkotva, a 4 főszereplőt egytől egyig nagyon megszerettem, még Tori is kinőtte magát idegesítő ringyóból szellemes boszivá (az anyja viszont ezzel párhuzamosan süllyedt lefelé). Egyedül Simonnal volt egy picike gondom, szerintem ő az, aki túl rendes. Simán lenyelt mindent. Bezzeg Derek nem!:D

Armstrong nagyon profi az erős női karakterekben, imádtam mikor Chloe felvette a harcot Liam-mel, és végre felhasználta a teljes eszköztárát, legszívesebben felkiáltottam volna, hogy "Hajrá! Adj neki!". Ugyanakkor a várt jelenetek (én pl. kifejezetten számítottam rá, hogy a végső csata egy temetőben lesz, ahol Chloe holtakat élesztget, de ez elmaradt) helyett meglepetésekkel volt tele a kötet. Tudhattam volna, hogy Armstrongtól ilyesmire kell számítani!

Szorgosan jelölgetem a romantikus kategóriát a trilógia első kötete óta, és végre tényleg van alapja!:) Nagyon jó kis szituk voltak (a vizespohár ledobása a kedvenc), és szerencsére kapunk jó néhány romantikázós jelenetet, olyan aranyos módon, szereplőink nem hazudtolják meg magukat. Talán kicsit több szenvedélyt tudtam volna értékelni, de annyira nem hiányzott, mert a szereplőink jelleméhez ez jobban illett.

Egy icipici észrevételem lenne csak: miért két hét telik el a három kötet alatt? Két hónap sokkal jobb lett volna! Ez ugyan egyéni szoc. probléma, de én nem szeretem se azt ha nagyon rövid idő alatt történik rengeteg esemény, se azt, amikor évek telnek el. Maradjunk inkább az aranyközépútnál. Sajnos Armstrong szemmel láthatóan nem osztja a véleményem (illetve de, a másik sorozatánál).

Írhatnék még a jófajta humorról, meg sok más jóságról is a regénnyel kapcsolatban, de nem ismétlem azt, amit már említettem (itt, meg itt), inkább csak annyit mondok: essetek neki sürgősen ennek a gyöngyszemnek!

Nyelvezet:2,5/5 Még mindig egyszerű, bár egy kicsit bonyolultabbnak tűnt a második kötet nyelvezeténél, ezért emeltem egy féllel a pontszámot.

Most csak rövid terjedelemben lelkesedek, az előző részről hosszan áradoztam (előző poszt), és azok a dolgok a folytatásra is állnak. Még mindig nagyon jó!!

Enyhe spoiler ebben a bekezdésben... És még mindig nem történt semmi a Chloe-Derek fronton. Pedig most sok olyan jelenet volt, amik végződhettek volna többel annál, hogy Chloe zavarba jön, de sajnos nem így történt. Ennek ellenére érezhető, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, főleg azt a szakaszt imádtam nagyon, amikor elváltak Simonéktól.

Ezúttal már nem a Lyle házban járunk, hőseink felcsapnak "csöveseknek", miközben menekülnek az Edison csoport elől. Az egész regény egy nagy menekülés, de olyan jól van megírva, hogy egy percet sem lankadt a figyelmem, pedig az elnyújtott menekülések alkalmával sokszor hajlamos vagyok unatkozni. A csavarokból megfelelő mennyiséget kapunk, de nyilvánvaló, hogy az igazi puskaport az utolsó kötetre tartalékolta az írónő, itt inkább kérdések merülnek fel.

De most rohanok olvasni a záró kötetet, ez csak amolyan helyzetjelentés volt, nem is ragozom tovább! Ti is jobban jártok, ha az én csapongásaim helyett ezt a regényt olvassátok!:D

Nyelvezet: 2/5 Nagyon egyszerű, gyakorlatilag minden szót értettem.

Szerelmes lettem!!! Milyen rég volt már olyan velem, hogy azért rohantam haza a suliból, hogy elolvashassak egy YA fantasyt! Már nem is emlékszem. De ez most a műfaj összes közepeséért kárpótolt, teljesen odavagyok érte!!! Pedig nem hittem, hogy a sok elolvasott YA után tudnak még nekem újat mondani! Ekkorát régen tévedtem!:D

Chloe átlagosnak mondható életét éli egészen addig, míg egyszer csak üldözőbe nem veszi őt a suli gondnoka. Pontosabban annak a szelleme. Mivel a lány kiborulásának a fél osztály tanúja lesz, ezért bedugják őt egy problémás tinédzserek számára fenntartott intézetbe, a Lyle házba. A lakók először egészen normálisnak tűnnek, de Chloe hamar rájön, hogy itt valami nagyon nem bűzlik…

Na jó, még egyszer végig gondolva újat nem sokat mondott, de a már sok helyen megismert lényeket és csavarokat egészen zseniális módon használja fel. A történetről annyit mondok, hogy sosem tudtam mi vár rám a következő oldalon. Általában YA irodalomnál a könyv negyede után fel lehet vázolni a további cselekményt, de itt csak bámultam az új infókra, majd Chloe-val és Derekkel együtt próbáltam összerakni a kirakóst, de náluk előrébb szinte sosem jártam. Mondom, hogy zseniális! Ilyet se sokat pipáltam még!

A humor is levett a lábamról. A megfelelő helyen elejtett szarkasztikus megjegyzésektől végig olvadoztam, nagyon ott van! Sehol nem erőltetett vagy funkciótlan a beszólás, egyszerűen oda tartozik, és kész. Derek meg különösen remekel ezen a téren!

Készüljetek, most fog még csak igazán nagy méreteket ölteni az áradozás (nem, ez eddig semmi nem volt!)! Ugyanis következnek a szereplők. Akik TÖKÉLETESEK. A fontosabb szereplőkre ez mindenképp igaz. Chloe, a főhősnőnk egy félénk egérkeként kezdi pályafutását, de hamar kinövi magát! A végére már foggal-körömmel harcol, visszadumál, nem csak a seggén ül, és azt várja, hogy megmentsék. Tetszik ez a hozzáállás, ahogy ő is mondja: belőle nem lesz agyatlan beszari hősnő! Ettől nem is félek!:D

Ja, igen, itt egy kis kitérőt kell tennem, mert eszembe jutott még valami, amit zabáltam (milyen meglepő, mi?:D). Filmmániásként úgy éreztem Chloe-ban rokonlélekre találtam, mindent filmszerűen fog fel, sokszor vannak olyan kiszólásai, hogy „ha ez egy film lenne”. Ezzel pedig megint a humorfaktor erősödik, nem mintha enélkül nem lenne elég jó. És ez azt is jól szemlélteti, hogy az írónő nem veszi véresen komolyan magát, a YA szektorban ez is ritka, de roppant szimpatikus.

Visszakanyarodva a fő irányhoz, a többi szereplőre is fecsérlek néhány szót. Kezdjük mindenki kedvencével, Derekkel. Armstrong pasifronton tényleg újat alkotott. Persze van itt is ügyeletes szépfiú (Simon=> észrevettétek, hogy a Simonok mindig a rövidebbet húzzák a YA regények végén?:D), aki szuper rendes, szuper jól néz ki, és fülig belesik a hősnőnkbe. Normál esetben ugye ezek nélkül nem is lehet könyvet írni (DE!), Armstrong viszont átértelmezi ennek a sablonfigurának a funkcióját! Ráadásul nála nem is annyira sablon, ugyanis Simonnak volt néhány ütős félmondata, meg úgy összegészében is kedveltem. De már megint nem erről akartam dumálni, csak annyi minden van ezzel a könyvvel kapcsolatban!

Szóval Derek. Az abszolút teljesen nagyon kedvenc szereplőm. Először is nem néz ki úgy, mint egy Abercrombie modell (valaki szólhatna már az írónőcskéknek, hogy 16 évesen a srácok még nem rendelkeznek fehérnemű modelleket is megszégyenítő testi adottságokkal!), sőt Chloe eleinte kifejezetten visszataszítónak találja. De aztán megszokja, és Derek személyisége kerül a középpontba. Most mondhatnám, hogy bunkó, harapófogóval kell belőle kihúzni minden egyes szót, és Chloe-ra mindig a frászt hozza. De ezzel nem mondanék teljesen igazat, mert nyilvánvaló, hogy valójában ezek nem igazak, Derek egyszerűen csak nem egy álszent képmutató. És igazából törődik ő sok mindenkivel, csak nem akarja (tényleg nem, itt nem álszerénységről van szó), hogy a többiek ezt észrevegyék.

A Chloeval rendezett szópárbajaik pedig fenomenálisak, ezek voltak a kedvenc részeim (a többi ezer mellett), főleg miután Chloe rájött, hogy úgy nagyobb a buli, ha ő is keményen visszadumál! Hajrá, abba ne hagyjátok!:D Nyilvánvaló, hogy izzik köztük a levegő, csak erre ők még nem jöttek rá! Ó, de szeretem az ilyet! Szóval Derek tuti ott van a legjobb YA hősök között a top 10-ben mindenképp, de a későbbiekben ennél még könnyen csúszhat előrébb is.

Egyetlen problémám volt a könyvvel (nem a regénnyel), mégpedig a rengeteg nyomtatási és néhány fordítási hiba. Nem számoltam (ennyire azért nem vagyok kukacoskodó:P), de rengeteg helyen hiányoztak betűk, rossz volt a toldalékolás, és olyan vesszők kerültek a szövegbe, amitől nem egyszer az egész mondat értelmetlen lett. Ezeket volt, hogy háromszor is el kellett olvasnom, ettől pedig hajlamos felmenni bennem az a bizonyos pumpa. Ha pár, nem zavaró hiba lenne, azt könnyen meg tudnám bocsátani. De itt az élvezhetőség rovására mentek a bakik, ezt pedig nem tudom (és őszintén szólva nem is akarom) tolerálni.

Ettől eltekintve viszont meg kell mondjam, nem sokszor szoktam azt érezni, hogy egy regényben minden ennyire a helyén van! Piszokul élveztem! És van egy olyan érzésem, hogy a folytatás még ezt is felül fogja múlni. Szinte már félek!:D De hogy várni alig bírok, az egészen biztos!

Ui.: Mindenkitől elnézést a rengeteg smileyért és felkiáltójelért, csak nagyon lelkes vagyok!:D (Hihi!:D)

Imádom a bérgyilkosokat! Na jó, csak a bérgyilkosos sztorikat. Mint ilyen, nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb- de inkább előbb- erre is lecsapok. És milyen, de milyen jól tettem!:D

Nadia kénytelen volt korán visszavonulni a rendőrség kötelékeiből egy szerencsétlen incidens miatt. Azóta egy kis hotel tulajdonosaként tengeti életét, azonban a biznisz rosszul megy, alig bírja fenntartania a vállalkozását. Ezért kénytelen kiegészíteni jövedelmét. Sokféleképp teheti ezt az ember, Nadia számára a bérgyilkosi hivatás tűnt a legkifizetődőbbnek. Így aztán időnként a maffia megbízásából leutazik az államokba eltenni az útból a maffia néhány olyan tagját, akik rossz fát tettek a tűzre. Mikor azonban egy sorozatgyilkos kezd ámokfutásba az USA-ban, akiről ráadásul kiderül, hogy ő maga is bérgyilkos volt jobb napjaiban, akkor az egész szakma fenyegetve érzi magát. Így a mentora, Jack megkéri Nadia-t, hogy segítsen neki levadászni az ámokfutót...

Komolyan, ezentúl csak bérgyilkosos történeteket kéne olvasnom, azokban még sosem csalódtam. Természetesen most sem! Azt hiszem, éppen YA túladagolásban szenvedek, legalábbis a tünetekből erre következtetek (lásd szerelmi szálas kiakadás az Hourglass-nál), így most valami másra, durvábbra, keményebbre, nagyobb tétekre vágytam.

Ez a könyv alapvetően a krimi műfajába tartozik, senkit ne tévesszen meg az írónő személye! Kelley Armstrong hiába ír sikeres YA sztorikat, ennek semmi köze ahhoz. Szóval ha valaki romantikára és epekedésre vágyik, az saját érdekében tartsa meg a két lépés távolságot eme regénytől! Ez ugyanis nem szerelmes regény, hála az égnek! Mert itt lövöldözés, üldözés, brutális gyilkosságok, és összeesküvés elméletek tengere hömpölyög, nem sok másnak hagyva helyet.

Bár ha nagyon szigorúan nézzük, egy kicsit ferdítettem az előző bekezdésben, mert felmerül egy komolyabb szerelmi szál lehetősége, de ez megmarad lehetőségnek. És így, hogy semmi nem történik sokkal jobban izgat, mintha megint a könyv felénél összejöttek volna a hősök, aztán meg azon keseregnének, hogy miért nem tökéletes a kapcsolatuk. Tényleg nagyon elegem van ezekből!

A főszál kellőképp fordulatos és rejtélyes, főleg hogy időnként a gyilkos szemszögéből is kapunk egy-egy fejezetet. Biztos nem Armstrong találta ki ezt a formát (ahhoz túl régóta létezik a műfaj, biztos előbb is eszébe jutott már valakinek), de én itt találkoztam ezzel először. És nálam elérte a célját, sikerült sokkal félelmetesebbé tennie a gyilkost.

Ráadásul az áldozatok sem arctalan idegenek voltak, megismertük a múltjukat, családjukat, életüket. És ezzel szőrmentén Armstrong egy kritikát is megfogalmazott, amivel csak egyetérteni tudok. Miszerint a média a nagy szenzációhajhászás közepette elfelejtkezik arról, hogy akiknek a tragédiájából ők címlap sztorit csinálnak, azok is hús-vér emberek voltak.

Nadia olyan, amilyennek egy bérgyilkosnőt elképzelek, és még az igazságérzetét is sikerült úgy párosítani a személyiségéhez, hogy nem tűnt erőltetettnek. Jack kommunikációs stílusa pedig telitalálat! Rettenetesen kevés alanyt használ a mondataiban, és még a két-tagmondatból álló lexémákat is túl hosszúnak tartja, így aztán csakis tőmondatokban beszél. De az tuti, hogy van stílusa!

Megszerettem ezt a történetet, az egyetlen, magányos folytatásra is hamarosan sort kerítek! Nagy kár, hogy nincs befejezve a sorozat!

Nyelvezet: 3,5/5 A leírásokban vannak nehezebb szavak, és Jack stílusát is szokni kell, néha nem volt teljesen egyértelmű, hogy kire gondol.

Ezer éve nem írtam igazán negatív kritikát (ez se az lesz), de még csak közepes könyvről is ritkán pötyögök. Szerintem minden blogger tapasztalta már, hogy a nagyon regényekről sokkal egyszerűbb posztolni, mint egy erős középszerről. Szóval, hogy a blog nagy hanyagolása közben egy kicsit megerőltessem magam, következzen egy bejegyzés egy közepes (illetve annál kicsit jobb) regényről! Remélem értékelitek az erőfeszítéseimet!:D

Em majdnem összeütközik egy lánnyal, aki úgy öltözködik, mint Scarlett O'Hara, de az érintkezés pillanatában Scarlett köddé válik. Évek óta ez történik, Em valahányszor hozzájuk ér, ők eltűnnek. De kik azok az ők? A lánynak fogalma sincs, csak annyit tud, hogy valami nagyon nincs rendben vele, hiszen négy éve folyamatosan olyan embereket lát, akik valójában nincsenek ott. Vagy mégis? Mikor a bátyja közli vele, hogy talált egy újabb "szakértőt", aki esetleg segíthet a lánynak a "problémájával", Em ugyanolyan szkeptikus, mint az eddigi csalókkal kapcsolatban. Azonban mikor találkozik Michael-lel, nem egészen azt kapja, amire számított. A srác ugyanis alig pár évvel idősebb nála, egyetemre jár, és egy Homokóra nevű szervezetnek dolgozik konzultánsként. És látja amit Em lát! Sőt, azt állítja, hogy a Homokóra pont a hozzájuk hasonlóknak próbál segíteni. Ahogy a lány egyre többet megtud, egyre kevésbé biztos benne, hogy nem veszítette el teljesen az eszét...

Már nem is emlékszem, hogy ez a könyv miért landolt a hírhedt listán (tudjátok, azon ami több kilométer hosszú és olyan könyvcímeket tartalmaz, amiket sose fogok tudni mind elolvasni), de tény hogy pár napja akkorát kacsintott rám, hogy nem hagyhattam tovább a virtuális polcon porosodni! Nem számítottam semmi extrára,  ezért nem is csalódtam, de új kedvencet sem avattam.

Annyit tudtam róla, hogy ez valószínűleg valamiféle időutazós móka lesz, azokat meg imádom, így túl nagy mellényúlás nem lehet. A történet lassan indul be, amivel semmi gond nincs, én élveztem a képzeletbeli zongorákat, meg jazz triókat, és a ripityára törő poharakat. Amibe jobban bele lehet kötni, az az a tény, hogy később sem pörög fel a gépezet. Viszont igazából engem ez se zavart, néha volt ugyan egy-egy pörgősebb fejezet, ó ha az egész ilyenekből állna!

Tagadhatatlanul van hangulata a szavak dzsungelének (erre a dzsungel dologra még visszatérek, mert nem csak egy légbőlkapott hasonlat), nagyon amerikai és nagyon időutazós. Ebből nyilván mindenki tudja mire gondolok, de akkor sem tudom jobban megmagyarázni.:D

A cselekménynek is vannak érdekesebb fordulatai, de semmi olyan, amit ne lehetne kitalálni. És ez a gond, hogy nem pörög és áll leejtős fordulatokkal se vág nyomorba, ezek nélkül pedig nehéz maradandót alkotni a ponyva világában. A "nagy csavart" én ugyan nem logikáztam ki teljes egészében, de sajnos itt nem volt homlokcsapkodás, hogy "hogy a fenébe nem vettem ezt észre!", egyszerűen nem volt elég nyom ahhoz, hogy rájöjjünk. Így könnyű újat mondani!

A másik problémám a szerelmi szál. Annyira unom már ezeket!!! Megint egy olyan sablon párost kapunk, akik külön-külön tisztességes szereplők, de együtt maj' bealudtam a szenvelgésükön (később meg az enyelgésükön)! Minden egyes YA könyvben azt olvasom (nagy tisztelet a kevés kivételnek!), hogy szegény természetfeletti problémával és önbizalom hiánnyal küzdő hősnő (aki valójában persze gyönyörű) miként kaparintja meg a magas, széles vállú, és felháborítóan jól kinéző pasit. Most komolyan, nem igaz hogy nem tudtok már végre valami mást kitalálni?! Egy kicsit sem szurkoltam nekik, még egy ilyen picit *nagyon picit mutat* sem! (Szegény regény egyébként nem érdemli meg ezt a kirohanást, csak most telt be a pohár.)

A szavak dzsungele számomra tényleg őserdő volt néha, nem egyszer teljesen elvesztem. Egyszerűen nem értettem a mondatok értelmét, időnként azt sem, hogy egyáltalán hogy kerül oda az a gondolat. Most vagy elfelejtettem angolul (nem valószínű, mert a szavakat érettem, csak a mondatok, bekezdések nem álltak mindig össze egésszé), vagy az ebook verziót szúrták el a készítők, vagy tényleg a szerkesztő volt nagyon amatőr.

Bár talán nem egészen ez szűrhető le a posztból, de ez egy szórakoztató könyvecske, egyáltalán nem bánom a rászánt időt. De kétségtelenül megvannak a maga hibái. Hogy a folytatásra nevezek-e, az még a jövő zenéje, leginkább attól függ, hogy jó kritikákat fog-e kapni. Meglátjuk, addig is ha szeretitek az időutazós sztorikat, akkor szerintem adjatok ennek is egy esélyt.

Nyelvezet:3,5/5 Volt benne kicsit komolyabb szókincs is, meg ugye az esőerdő feelinges mondatok.