Mi más is lenne ez, mint egy újabb rovat!:) (magyar blogger rovatok)

Egyébként ilyen borítós posztsorozatot már régóta akartam csinálni, csak valahogy mindig hiányzott egy kis plusz löket ahhoz, hogy tényleg el is indítsam. Ez most meglett a blogger rovatoknak köszönhetően! A borítókba meg természetesen én is bele vagyok zúgva (bár ha nagyon rossz kritikák jönnek egy regényről, akkor az én esetemben nincs az a borító, ami rá tudna venni az olvasásra).:)

A YA fantasy-k borítóit már unom egy kicsit, mert bár tényleg gyönyörűek, egy kaptafára készül szinte az összes. Én inkább próbálok egyedibbeket találni, azt nem állítom, hogy ez minden héten sikerülni fog (mert heti megjelenéssel tervezem csinálni a rovatot), de minden tőlem telhetőt megteszek.:)

Szóval itt az első borító, nemrég találtam a goodreads-en:

Tetszik ahogy a borító alkalmazkodik a regény felépítéséhez, és a tükrözős megoldások mindig is bejöttek.:)

(Matthew Gallaway: The Metropolis Case)

Újabb rovat (magyar blogger rovatok) ez is, aminek kétféle verziója létezik, az egyik, hogy az aktuális olvasmányomból idézek két spoilermentes mondatot, a másik, hogy a kedvenc idézeteimet osztom meg veletek. Nos, szerintem nálam mindkét verzió megtalálható lesz majd. Az első posztom pedig ennek a kettőnek a keveréke (ugyanis a legutóbbi olvasmányomból emelem ki a kedvenceimet), bár inkább a kedvences fajtába tartozik.:)

"In that moment she was no longer Clary, his friend since childhood, but a Shadowhunter, an avenging angel who belonged with that sword in her hand."

“Next time… you want to be knocked out… I’d be happy to help you. Maybe with a brick” said Jace."

“You only fell because you wanted to. I know you,” she said. The moon shone down on them like a spotlight, like they were the only people under it. “You never slip.”
He touched her face. “I may not slip,” he said, “but I fall.” (Tudom, tudom, nyálas, de basszus, akkor is imádom!:D)

“We’ll tell her in a week. What difference does a week make?”
Jace gave him a look. “Two weeks ago you were dead.”
“Well, I wasn’t suggesting two weeks,” said Sebastian. “That would be insane.”

Az idézetek Cassandra Clare City of Lost Souls c. regényéből származnak, ami a Végzet ereklyéi sorozat ötödik része, nálunk nemrég jelent meg a negyedik kötet.

Egy újabb rovatot szeretnék elindítani a Magyar blogger rovatok keretében, de erről nem készítek külön ismertető posztot, mert egyrészt a koncepció igen egyszerű (a nemsokára megjelenő, és engem érdeklő könyveket gyűjtöm össze), másrészt ilyen rovat minden második könyvesblogon létezik már, szóval aki olvassa ezeket a blogokat, az úgyis ismeri.

Úgy tervezem, hogy angol és magyar megjelenésekkel egyaránt fogok foglalkozni, de feltehetően inkább az angol nyelvű regények fognak dominálni. És itt lesz minden, nem csak YA fantasy (hiába olvasok nagyrészt azt), főleg, hogy azzal sokan mások is foglalkoznak, így azokról már úgyis hallottatok. Én inkább a kevesebb figyelmet kapott regényekre akarok koncentrálni (meglátjuk, ez mennyire fog sikerülni :) ).

Tehát ebben a hónapban jön, jön, jön!:

Natasa Dragnic: Every Day, Every Hour

It is the mid-1960s in a small seaside town in Croatia. Two children, Luka and Dora, meet on their first day of kindergarten. Luka faints the first time he sees Dora and she wakes him with a kiss. The two become inseparable. Over the next few years, they wander the shores of their town, lying on their special rock by the sea as Luka paints—until Dora’s parents move to Paris. Bereft, Luka becomes a solitary young man, prey to the needs of his family, but a promising painter. In Paris, Dora blossoms and becomes a successful actress.
When Luka comes to Paris for a show of his paintings, a chance encounter brings them together. Now adults, they fall back in love, and their feelings are given resonance by a shared adoration of Pablo Neruda. Timing and fate, however, seem determined to keep them apart. Like The Solitude of Prime Numbers and One Day, Nataša Dragnic’s Every Day, Every Hour is a haunting tale of star-crossed love that will utterly entrance readers with the rhythmic beauty of its language and ineffable air of expectation and heartache.

Oké, szóval Horvátország nagy szerelmem, egyszerűen megőrülök az Adriáért! És még soha nem olvastam olyan könyvet, ami ott játszódik! Nos, most ezt a hiányosságomat pótolni fogom. :) Ráadásul az Egy nap-hoz hasonlítják, amit ugyan írott formában még mindig nem sikerült megismerni, de a filmet nagyon szeretem.

Ez a könyv ugyan nem teljesen új megjelenés, mert németül már több mint egy éve elérhető, de a német meg én nem vagyunk baráti viszonyban, szóval számomra most, május 24-én lesz a megjelenés, amikor kijön angolul a könyv. Csak hadd legyen jó!

Ui.: Makarska nem kisváros!

Persze, ha az amerikai nagy batár metropolisokhoz hasonlítjuk, akkor igen, de Horvátország szinten elég nagy. És szép temploma van! Meg rengeteg turistája! De azért nagyon szeretem Makarskát is, mint minden horvát várost, ahol csak jártam.:)) De szeretnék most ott lenni!!! *vágyakozó sóhajok*

És íme, az első poszt az asszociációs rovatban!:)

Legutóbb a Segítség volt az a könyv, amiről film is eszembe jutott, a címe pedig az...

Amazing Grace volt, amit nálunk a Szabadság himnuszára fordítottak (ez egy nagyon jól sikerült szabad fordítás, aki látta a filmet, az szerintem egyetért).

Ismertető: 1797-ben járunk. William Wilberforce, a rabszolgaság eltörlésének brit élharcosa üdülni megy, hogy szívbetegségét kúrálja. Itt megismerkedik az elragadó Barbara Spoonerrel, akiben lelki társra és szerelmére talál, és akinek elkezdi mesélni élettörténetét. Wilberforce mellett áll a rabszolgahajó-kapitányból lett pap, egyben az "Amazing Grace" című híres himnusz szerzője, valamint egy rabszolgából lett író. Együtt sikeresen veszik fel a harcot az emberek közömbösségével szemben. (Forrás: filmkatalogus.hu)

A kissé szentimentális beharangozó ellenére, ez egy nagyon jó film, egy igazi gyöngyszem! Nem csak a színesbőrűek helyzete, mint téma miatt jutott eszembe, hanem azért is, mert ugyan nem délen játszódik, a hangulatában mégis van valami, ami hasonlít a Segítség atmoszférájához. És a történetmesélés is hasonlóan érzékeny, de nem akar sajnáltatni senkit, egyszerűen csak beszámol az igazságról. Csak ajánlani tudom ezt a filmet!

(A regényből készült filmadaptáció is, ami szintén nagyon jól sikerült.)

Ez egy új blog rovat lesz a jövőben nálam (a magyar blogger rovatok keretében, de saját ötlet alapján), aminek - mint a cím is mutatja - az lenne a lényege, hogy egy regényről eszembe jutó, ahhoz valamiért hasonlító filmről írok egy rövid szösszenetet. Ezek NEM kritikák lesznek, mindössze rövid ismertetők, amihez csak annyi személyeset fűzök, hogy én miért kapcsolom az adott regényhez! Egy posztban egy könyv kapcsán több film is előkerülhet, de több regényt nem tervezek egy bejegyzésbe süllyeszteni.

Itt meg fogom említeni azt is, ha a regényből készült, vagy készülni fog filmváltozat, de ez a posztsorozat nem erre lesz kihegyezve, hanem az asszociációkra. Ha nektek valami más film jutott eszetekbe a könyvről, akkor kommenteljetek amennyit csak jól esik!:D (Remélhetőleg ezzel a freeblog is egyetért, és enged bejelentkezés nélkül kommentet írni!)

A rovat ismertetőnek ezennel vége, nemsokára jövök az első ilyen poszttal!:)

Hey, ez de fene jó volt! De tényleg!:D Az elmúlt egy hónapban az intenzív érettségire készülés közben ez volt az egyetlen dolog, ami kicsit feldobta a napjaimat. Szóval: köszönöm!

Skeeter éppen visszatér az egyetemről, mikor szembesül vele, hogy a cseléd, aki felnevelte őt, otthagyta a családot. Közben pedig egy helyi újságnál is állást kap, a háztartási rovatot kell vezetnie. Azonban a lánynak fogalma sincs a háztartásról, ezért barátnője cselédjének, Aibeleennek a segítségét kéri. És ahogy együtt dolgoznak, Skeeternek támad egy ötlete, miszerint könyvet kéne írni arról, hogy milyen a déli Mississippi mélyén cselédként élni a hatvanas években. Azonban akkoriban ezt a témát feszegetni nem volt ajánlatos, még fehérként sem. Skeeter azonban képes rávenni a fekete nőket, hogy beszéljenek az életükről...

Szeretem az olyan könyveket, amiknek van gondolatébresztő hatásuk, de ezt nem erőszakosan dörgölik a képedbe! Ez pont ilyen!:)

Nem sokat elmélkedtem eddig arról, hogy a különböző bőrszínű emberek közötti feszültségek milyen problémákat vetettek fel a "szabadság államában" régebben. Viszont ez a könyv a napjainkban zajló megkülönböztetésre is finoman rávilágít, mert ha jobban belegondolunk, az amerikai filmek 98%-nak fehér főhőse van, a szórakoztató irodalomban ugyanez az arány. Csak nem vesszük észre. Pedig a diszkrimináció a mai napig keményen jelen van arrafelé, de mivel egy csomó helyen viccet csinálnak belőle, én naivan azt gondoltam, hogy a probléma nem komoly.

A könyv igazi imádni való déli hangulattal van csordulásig, ezt pedig zabálom, szóval minden egyes szaván csüngtem! És Stockett igencsak tud írni, nagyon tetszett, hogy nem akart hatásvadász lenni, nem mondta, hogy minden színesbőrűnek iszonyatos sorsa volt akkoriban, ehelyett beszélt a jóról és a rosszról egyaránt. A végén pedig az a kis személyes szösszenet még többet adott az egész regényhez.

A hősök is mind jól kitalált és háromdimenziós jellemek, hiába imádtam az egyiket és gyűlöltem a másikat, azért egyikük sem volt tisztán jó vagy rossz. Skeeternek is megvoltak a hibái, és Hillynek is volt azért néhány jó tulajdonsága (például ahogy a gyerekivel bánt). Azért Hillyt persze szívesen megfojtogattam volna egy kanál vízben, de nem hiszem, hogy ezért engem bárki is hibáztatna!:D

A történet sem kizárólag a feketék problémájáról szólt, de mégis ezen volt a hangsúly, és szerencsére Skeeter története végig másodlagos maradt, mert bár azt is nagyon élveztem, ez a könyv mégis csak a segítségről szólt. A sok narrátor is jó ötlet volt, Minny részei voltak a kedvenceim, imádom a keserű humorát, amit minden helyzetben képes volt megőrizni!

Nagyon jó könyv, és én ugyan a filmet már láttam a télen, de még úgy is, hogy ismertem a történetet, nagyon sokat adott ez a regény! Ajánlom mindenkinek, aki igényes irodalomra vágyik, könnyen fogyasztható tálalásban!

"A történetek megváltoztak, kedves fiam – mondja a szürke öltönyös férfi, hangjában alig észrevehető szomorúság bujkál. – Nincsenek többé csaták jó és rossz között, sem elpusztítandó sárkányok, sem megmentőjükre váró leányzók. A legtöbb leány, legalábbis én úgy tapasztalom, manapság tökéletesen alkalmas rá, hogy megmentse saját magát. Legalábbis azok, akik érnek valamit. Nincsenek többé egyszerű mesék kalandokkal, szörnyekkel, és boldog befejezéssel. A kalandoknak többé nem világos sem a célja, sem az, hogy merre kell haladnia a hősnek. A szörnyetegek különféle formákat öltenek, és nehéz felismerni őket. És befejezés sincsen már, sem boldog, sem másmilyen."

Kezdeném a legfontosabbal: nehogy elolvassátok a fülszöveget! Eszetekbe se jusson, mert elspoilerezi még a könyv legvégét is!!!

Ez most a legújabb szenzáció molyos berkekben, mindenki áradozik róla, így annak ellenére, hogy a cirkusz nem az én világom, mégis nagyon kellett nekem. (A cirkusztól én mindig is inkább kényelmetlenül éreztem magam, mint hogy szórakoztatónak tartottam volna.) Egyszer valahol azt olvastam, hogy ezt a regényt a Twilight és a Harry Potter keresztezéseként emlegetik, ami nagyon figyelemfelkeltő szlogen, csak épp köze sincs a valósághoz. Igen, hasonlít annyiban a Harry Potterhez, hogy itt is van varázslat, de ezzel véget is ért a hasonlóságok sora (ráadásul itt a varázslat sokkal kevésbé kézzel fogható, talán nem is a varázslat a legjobb szó rá, tehát még az se hasonlít igazán). A Twilighthoz tényleg fogalmam sincs miben hasonlít, maximum abban, hogy itt is van szerelmi szál. Na de mutassatok nekem olyan regényt, amiben nincs!

Két mágus verseng egymással hosszú idők óta, és most újabb párviadalra készülnek. Az egyikük, Prospero, a saját lányát küldi a ringbe, aki mindössze hat éves, de Prospero reméli, hogy amikor a lány felnő, tehetségesebbnek bizonyul majd a mágiában ellenfelénél. A másik illuzionista egy árvaházban bukkan rá saját versenyzőjére, akit tanítani kezd, hogy ő is készen álljon, ha eljön a párviadal ideje. A két fiatal hosszú évekig nem találkozik egymással, sorsuk az Éjszakai cirkusz elindulásával fonódik össze...

Rengeteg leírás van a történetben, éppen ezért iszonyat erős a hangulat, az írónő mindent megtesz annak érdekében, hogy mi is a cirkuszban érezzük magunkat. A regény egy nagy színkavalkád, hiába fekete-fehér az egész cirkusz, sok hanghatás, íz és illat, és mindenféle más érzet is megjelenik. Leginkább benyomások sorozatának nevezném a könyvet, bár a történet is érdekes, de egy kicsit háttérbe szorul.

A nagyon sok leírás ellenére nem voltam egészen kibékülve a stílussal, sokáig nem is tudtam megfejteni, hogy miért. Aztán rájöttem! Hiába a sok külső dolog jellemzése, a belső érzések, a jellemek, a gondolatok nincsenek eléggé kifejtve. Ez könnyen lehet, hogy a misztikusság érdekében történt így, ennek ellenére engem sokkal jobban érdekelt volna részletesebben, hogy kinek mi játszódik le a lelkében az események hatására, mint maga a cirkusz. Persze lehet a cirkuszt a főszereplők érzéseinek kivetüléseként értelmezni, de a többi szereplőről akkor is alig derül ki valami. Úgy éreztem, az írónő szándékosan tartja a távolságot a történetétől, hogy miért, arról fogalmam sincs!

Ha egy szóval kéne jellemeznem a regényt, biztosan misztikusnak nevezném. Meg eredetinek (ez ugyan két szó, sebaj!). Nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna hasonlót, a stílus és a nem szájbarágós történet mindenképp egyedi. Nem is értem, miért sorolják a YA műfajába, szerintem ez egyáltalán nem az. Még csak nem is tizenévesek a főszereplők! Ráadásul ez szerintem egyáltalán nem célozza jobban a tiniket, mint bármely más idősebb korosztályt. És a YA történetek kliséihez sincs semmi köze, aki arra számít, az koppanni fog.

A történet maga nagyon tetszik, és az is, hogy nem a szokványos látványra épülő megoldások jelennek meg, minden sokkal kifinomultabb, homályosabb. Ezzel például arra gondolok, hogy a végső nagy csata például nem is olyan, mint egy csata. Meg ha valaki azt mondja nekem, párviadal, akkor az ami lejátszódik a regényben, soha nem jutott volna eszembe!

A szerelmi szálat nagyon szerettem, főleg azért, mert itt végre az érzések kerültek előtérbe, és ez az egyetlen szenvedélyes része a történetnek! Nagy a kontraszt a többi részével a regénynek, amikor az írónő a már említett távolságtartásával kezeli a dolgokat. Lehet, hogy szándékosan?

A miszticizmusra visszatérve, azt is szerettem, hogy nincs semmi a szánkba rágva, sokszor van többféle értelmezhetőség, és soha semmi nem biztos ebben a világban. Minden és mindenki homályba burkolózik, kisebb-nagyobb mértékben. SPOILER A vége pedig egészen különleges volt, se nem jó, se nem rossz! Inkább olyan, mindenki döntse el maga, hogy tetszik-e neki típusú! Ezt nagyon értékeltem! SPOILER VÉGE

Összességében nagyon egyedi ez a történet, nagyon sok minden tetszett benne, de az érzésekről, gondolatokról szóló leírásokat hiányoltam, ezért számomra nem tökéletes. De az biztos, hogy maradandó élményt nyújtott!

A kiadás meg egyszerűen gyönyörű, és annyira igényes, hogy 10 percig csak ezt vizsgálgattam, mielőtt kinyitottam volna. Ezért jár a nagy pacsi a Libri Kiadónak! (A fülszövegért meg a fekete pont, nem szép dolog előre lelőni a poént!)

Most már ismerem az Across the Universe címet viselő dalt, filmet, és végre a könyvet is. És mindhármat szeretem! (A könyv és a film címe is a Beatles dalból jön egyébként, bár itt a cím igazából összefoglalja a cselekményt is, szóval a címválasztásért csillagos ötös jár!)

A Földről egy expedíció indul egy távoli bolygóra, amit gyarmatosítani szeretnének a földiek. Az út 300 évig tart a hajón, ahol lefagyasztva viszik azokat az embereket, akik vállalkoztak rá, hogy az Új-Földön felébredve, 300 évvel később folytatják az életüket. Amy csak azért tart az expedícióval, mert a szülei jelentkeztek és őket nem bírja elhagyni, ő valójában sokkal szívesebben maradna a Földön és folytatná jól megszokott életét.

Sok évvel később... Elder a hajó következő irányítója lesz, tanítója, Eldest után. Azonban mikor Elder rájön, hogy a hajó lefagyasztott embereket is szállít, és meglátja Amyt, minden megváltozik. Aztán valaki felébreszti a lányt, és az egész hajó élete felborul.

Amy és Elder együtt kezd nyomozni a furcsaságok után, de olyan titkokra bukkannak, amit talán jobb lett volna nem tudni...

Az elején nagyon nehezen indul be a sztori, az első 80-100 oldal ha nem is unalmas, de nehézkes és akadozó volt. Aztán ahogy Amy és Elder találkozik elkezd felgyorsulni a sztori, a felétől kezdve pedig iszonyat élveztem az egészet! Tele volt titkokkal, összeesküvésekkel, gyilkosságokkal, és minden mással, ami csak kell! És egy csomó elméletet lehetett gyártani arra, hogy mi miért történik. És az a legjobb, hogy ugyan a dolgok nagyrészét magamtól is kitaláltam (ilyen felkiáltásokat hallattam: "Na ne!" "A rohadékok, annyira tudtam!" meg hasonlók :D), de nemsokkal később el is árulta Revis azt, amire rájöttem, így nem kellett képzeletben kiabálnom a hősökkel, hogy: "Nem igaz, hogy nem veszed észre! Ott van az orrod előtt!"

A világfelépítés egyedi, hiszen az egész egy hatalmas űrhajón játszódik, és igazából ez az oka mindennek, ami történik. A világ részletesen ki van dolgozva, és ezúttal nem éreztem erőltetettnek a szigorú intézkedéseket, amiket más disztópiás regényeknél sokszor annak tartok. Ráadásul itt nem is olyan egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz, hiszen mindennek oka van, senki nem csak úgy gonosz. Elvégre mindenki csak a túlélésre hajt azon a módon, amit ő a legjobbnak tart. Itt még a gonoszok is önzetlenek a maguk módján. Tetszettek a morális dilemmák, amikkel hőseink szembe kerültek, és az is, hogy nincs egyértelműen jó megoldás, ahogy a való életben sincs.

Amy és Elder nem kiemelkedően jó hősök, de az átlagnál jobbak. Amy meglehetősen keveset nyafog, pedig neki tényleg volna oka rá, hogy elmerüljön az önsajnálat mocsarában, de ő ehelyett inkább hasznossá teszi magát, és próbálja megoldani a gyilkossági ügyeket. Elder pedig nem tökéletes vezető, csak egy tini, aki keresi a helyét a világban, és próbál megfelelni az elvárásoknak, ami nem egyszerű, hiszen nemsokára több ezer ember élete fog rajta múlni. A szerelmi szál pedig nem túl hangsúlyos, nincsenek ilyen "hú de szép a szeme!" meg "elolvadok ha ránézek" típusú ömlengések, ezt nagyon értékeltem.

Végre egy olyan disztópia, amiben van eredeti ötlet, és nem csak egy századik másolása ugyanannak a sémának (Matched, Delirum)! Ráadásul maradtak még titkok bőven (szerintem van valami nagyon nagy terv az egész expedíció hátterében, amiről még nem sok minden derült ki), szóval úgy érzem, a második rész olvasása nem fog sokat váratni magára.

Összefoglalva ez egy üde színfolt a disztópiák egyre szürkülő világában, csak ajánlani tudom!

Nyelvezet: 3,5/5 Vannak benne nehezebb szavak, az átlagosnál kicsit nehezebben érthető.

Ui.: A borító szenzációs!:D

Szóval az a helyzet, hogy nem jut mostanában sok időm a blogra (vagyis inkább a semennyi a pontos kifejezés :D), ez meg ismét csak egy kis töltelék, meg egy kis helyzetjelentés azoknak, akik esetleg még mindig járnak erre felé!

A lényeg: Eszem ágában sincs abbahagyni a blogolást, amint vége az érettségi dilinek, teljes erőbedobással robog tovább a blog (vagyis akár heti két poszt is várható :D), sőt igyekszem majd új, rendszeres rovatokat is meghonosítani. Igazából az a probléma jelenleg, hogy nem csak blogolni nincs időm, de nem is nagyon lenne miről, mert az olvasással töltött napi perceim aránya is drasztikusan visszaesett. De azért próbálok majd időnként írni kritikát a következő hónapban is, szóval reményeim szerint nem lesz teljes a kihalás. Addig is álljon itt örök jó tanácsom: olvassatok, olvassatok, olvassatok (helyettem is :D)!

Ui.: Ez nem áprilisi tréfa, csak a biztonság kedvéért írom ki! :)

A sorozat első részéért csak mérsékelten lelkesedtem, pedig a műfajból kiindulva imádnom kellett volna. De azért ez elég egyedi ahhoz, hogy folytassam.

A történetet nem írom le, aki a második részig eljut, az már a világot úgyis ismeri (a többieknek meg már leírtam az első részről alkotott irományomban), a konkrét történet pedig szerintem úgy a legélvezhetőbb, ha előre semmi konkrétumot nem tudunk belőle.:)

A könyv legnagyobb erénye az, hogy pokoli okos története, szereplői és stílusa van. Cassel, a főhős jó sok szürkeállománnyal rendelkezik, és olyan következtetőképessége meg emberismerete van, hogy Sherlock Holmes is megirigyelhetné! A kötet alcíme pedig akár az is lehetne, hogy gyorstalapaló manipulációból. Jó tippeket ad arra nézve, hogy hogyan vegyünk rá másokat arra, hogy azt akarják, amit mi (Cassel ebben nagyon profi).

A történet krimi szála és a politikai vonulat is jól sikerült, engem különösen az utóbbi fogott meg. Bár akkora meglepetés nem volt a fordulat, mint az első részben, de itt sem jöttem rá a gyilkos személyére.

A Cassel- Lila szál is kezd végre érdekelni, Lilanak nagyon jót tett az a kis érzelmi varázslat, sokkal kevésbé elviselhetetlen, mint az első részben.

Összességében el kell ismerni, hogy ez egy nagyon jó könyv, de... nekem még mindig nem tetszik annyira. Viszont végre megfejtettem ennek a miértjét! Tudjátok, vannak azok a tipikus gengszterfilmek, amiknél öt perc után tudjuk, hogy rossz vége lesz, és utána ezzel az érzéssel kell végignézni az egész filmet. Na, én itt is pontosan ezt érzem! Hogy nem lesz jó a vége, mert egyszerűen nem lehet. És ez nekem elrontja az egész regényt, pedig mostanában már meglátom a nem happy endek értékét, de csak akkor, ha a remény legalább ott volt.

Pedig a műfaj a heist és a gengszter stílus keveréke, tini köntösbe bújtatva. A heist pedig olyan szinten hiánycikk a könyves piacon, hogy minden egyes morzsáért nagyon hálás tudok lenni (ha te is egyike vagy annak a 99,99%-nak, aki nem tudja, hogy mit jelent a heist, akkor klikk ide!). De heist stílus ide, heist stílus oda (segítek memorizálni a szót :D), akkor se lesz sose a kedvencem ez a sorozat. Mert ez a gengszter feeling nekem túl sötét és kilátástalan, abból meg jelenleg van elég az életemben enélkül is. És a néhány napsugáron kívül egy kicsit több lazaság is elférne a regény lapjain, Cassel simán olyanokat tudna kitalálni (meg vannak is ilyen húzásai, csak messze nem elég), hogy repkednék az örömtől!

Azért a harmadik részt várom, nemsokára meg is jelenik angolul! A Red Glove-ról még annyit, hogy azért mégis jobban tetszett az első résznél, pörgősebbnek éreztem annál.

Nyelvezet: 3,5/5 Az elején kellett egy kis idő, hogy belerázódjak (keveset olvasok mostanában angolul), de utána nem volt gond a nyelvezettel.

Avagy hová lettem?

Sehová, csak nincs se időm, se kedvem posztokat írni mostanában, pedig szenvedélyesebben olvasok (már amikor ráérek), mint valaha! Ez a poszt meg arról szólna, hogy pontosan miket is olvasok annyira.

Két hete találtam rá Tamora Pierce A nőstényoroszlán éneke cimű négy részes sorozatára, amiből kettőt már el is olvastam, és bár gyerekkönyv, de tetszett. Ez egy fantasy, ahol a főszereplő Alanna fiúnak tetti magát, hogy a zárda helyett a királyi udvarba mehessen, és ott lovagnak tanulhasson. Van itt mágia, harc, összesküvés, szerelem, meg minden, ami kell.

A múlt hét végén is lett egy felfedezettem, méghozzá a Janet Evanovich tolla által életre keltett Stephanie Plum, vagyis a szingli fejvadász (éljen a magyar címadás!:D de mi lesz, ha a sokadik kötetben már nem lesz szingli, ha? átnevezzük a párkapcsolatban élő fejvadásszá?:D). Ezt a sorozatot egész egyszerűen IMÁDOM! Nem kellett hozzá egy hét sem, hogy mind a négy magyarul megjelent kötetet kivégezzem, és várhatóan az angol nyelvűekkel is folytatni fogom a közeljövőben. Iszonyat vicces az egész, hangosan vihogtam olvasás közben, és egy kicsit romantikus, és izgalmas, és rejtélyes is, mert hogy ez egy krimi. Tudjátok, olyan női fajta. Be kell vallanom, hogy sokakhoz hasonlóan én is az első kötetből készült film miatt kezdtem a könyvbe, és bár a film könnyen felejthető, a regény nem az! Kérem gyorsan a következő részt!:D

Mára ennyi telik tőlem, de rendes posztok is lesznek hamarosan!

Imádok utazni, ez a regény pedig egy roadtripről szól, ráadásul a goodreads-en imádják, és még a borítója is iszonyat hangulatos, szóval nem is volt kérdés, hogy KELL!:D (A roadtrip, ha valaki esetleg nem tudná, olyan utazás amikor általában kocsival mennek valahova jó messzire, ahová napokba, esetleg hetekbe telik eljutni. Ilyenkor nem is a célpont a lényeg, hanem maga az út, ahogyan eljutunk oda.)

Amy három hónapja elveszítette az édesapját, azóta szinte minden emberi kapcsolattól elzárkózik, és most ráadásul még el is költöznek Amerika másik felébe a családjával. Az anyja már ott él egy hónapja, Amynek pedig a nyáron el kell autóznia az új lakhelyükre. Amy azonban nem hajlandó vezetni, így anyja közbenjárásának köszönhetően megkapja Rogert útitársnak és sofőrnek. Az út elején Amy nem is sejti, hogy mennyire meg fog változni az élete ezalatt a pár nap alatt...

Nos én egy abszolút feelgood regényre készültem, és nem egészen azt kaptam, hiszen a gyász, a veszteségek feldolgozása keményen benne van. A hangulata néha melankolikus volt, a következő percben viszont teljesen vidám, akárcsak az élet hullámvasútja, néha fent, néha lent. Mint annyiszor, az utazás most is az életút metaforája, hiszen az egész regény lényege az, hogy Amy képes lesz-e továbblépni, és megint élni, vagy ebben a zombiszerű állapotban marad. De ne aggódjatok, ez nem szájbarágósan van leírva, inkább csak a szöveg mögött érezni ezeket a gondolatokat.

A trip kezdetén Amy teljesen magába zárkózik, de miután eldöntik, hogy tesznek egy kis kitérőt egy nemzeti park felé, a lány fokozatosan elkezd kinyílni, és elkezdi feldolgozni az apja halálát, ahogy újabb és újabb kitérők felé veszik az irányt. Az emberi érzések életszerű ábrázolása nagyon megfogott, semmi nem történik egyik pillanatról a másikra, és semmi nincs eltúlozva sem. Ugyanakkor a regény maga persze nem teljesen életszagú, van benne egy nagy adag hamisítatlan amerikai optimizmus is, ami miatt akár feelgood regénynek is be lehetne sorolni.

Ahogy mennek keresztül fél Amerikán, egyre jobban odavágytam én is (ez az ismérve egy jó úti regénynek, nem?), a leíró részekből nem volt sok, de amik voltak, azok nagyon gyorsan, nagyon erős hangulatot teremtettek. Matson tud írni, az biztos! Én is láttam magam előtt a kihalt 50-es útat, az útszéli kis boltokat, a végtelen pusztát, a magányos fákat, és a lélegzetelállító hegyeket. Az biztos, hogy egy ilyen utazáson olyan életérzése van az embernek, amit soha sehol máshol nem érezhet. Úristen, de mennék én is!

A hangulatteremtést a fényképek is segítették, sok helyről volt kép, olyan, amit szerintem az írónő készített, nem pedig a netről vagy egy prospektusból szerezte. Ezenkívül voltak képek számlákról, kajáldákról, voltak jegyzetcédulák, Amy útikönyvében rövid infók az adott államról, és persze az elmaradhatatlan zenék! Több, mint tíz zenelista van a könyvben, biztos, hogy ha legközelebb hosszabb útra megyek, innét fogom összeállítani a zenéimet!:D (Most is ezeket hallgatom youtube-on, és egy csomó számnál ott a komment, hogy ennek a könyvnek a kapcsán jutottak oda, imádom!:D) A regény nagyon él ezeknek az ötleteknek, részleteknek köszönhetően!

Amy eleinte teljesen passzív hősnő, ennek ellenére nagyon gyorsan meg lehet szeretni, mert életszerű, hús-vér lány. És akinek az ő problémáival kell szembenéznie, az naná, hogy nem fog vidáman ugrándozni körbe-körbe. Könnyű vele együtt érezni, és nagyon szimpatikus, hogy nem sajnáltatja magát, bár nagyon boldogtalan. Roger egy jó fej srác, akit szintén az első pillanattól fogva (amikor is Amy pólójára nézve közli, hogy nem tud mindenki fütyülni xD) kedveltem. Tetszett, hogy Matson ezúttal nem alkalmaz váltott nézőpontozást, csak Amy szemszögéből látjuk a dolgokat.

Amy és Roger között természetesen lesz szerelmi szál, bár nem ez van a fókuszban, inkább csak a végén erősödik fel. És nincs eltúlozva, Amy nem nyafog azon, hogy Roger milyen jól néz ki, nem csorgatja a nyálát, és egyáltalán, a szerelmes regények idegesítő vonásait Matson egyszerűen kihagyta, mondom, hogy tud ez a csaj!

Félelmetesen hangulatos egy regény, mögöttes tartalommal megspékelve, szerethető szereplőkkel, de arra készüljetek fel, hogy utána nagyon fog sajogni a szívetek (az enyém legalábbis biztosan hasogat), hogy nem mehettek ti is Amerikába roadtripre!

Nyelvezet: 3/5 Nem vészes, de van benne néhány nehezebb szó, azonban ezek megértése a lényeg szempontjából nem annyira fontos.

"Odanyújtott egy apró táskát, a retikülömet, és az utolsó pillanatban még gondolkodóba estem, ne csempésszem-e bele a japán konyhakést. Leslie azt tanácsolta, hogy ragasszam celluxszal a com-bomhoz, de ezt a megoldást elvetettem. Amilyen szerencsétlen vagyok, még megsérültem volna, és az is rejtély volt számomra, hogyan szedegetném le a ragasztószalagot a combomról, ha a dolog komolyra fordul."

Jajj, ezt úgy szeretem!:D Már az első rész is nagyon tetszett, csak utána megorroltam az írónőre, a kiadóra, a nyomdára, a fordítóra meg mindenkire, akik miatt nem olvashattam a második részt azon nyomban (köztük magamra is, mert nem tudok németül eléggé ahhoz, hogy eredetiben olvassam). Aztán most, hogy megjelent a Zafírkék pár hónapja, próbáltam visszafogni magam, hogy majd csak a harmadik, befejező résszel együtt olvashassam el. Na, eddig bírtam az önmegtartóztatást!:D

Gwen még mindig csak ismerkedik az időutazás rejtelmeivel, de erre a páholy tagjai nem sok időt adnak neki, és az ellopott kronográffal kapcsolatban is újabb információk jutnak el a lányhoz, aki egyre biztosabb abban, hogy Lucy-ék nem önző célok miatt léptek le a szerkezettel. Közben Gwen Gideonhoz fűződő kapcsolata sem lesz egyszerűbb, az egyik pillanatban még csókolóznak, a következőben a fiú hideg, akár a jég...

Az írónő stílusa annyira aranyos, a fél könyvet lehetne idézni, olyan jó szövegek vannak benne. De tényleg, ha egy szóval kéne jellemeznem a regényt, az biztos, hogy az aranyos lenne (de nem ám nyálas módon aranyos, hanem jópofa módon)! A szereplők vagy bájosak, vagy olyanok, mint a tündérmesék gonoszai, igaz, a sztori nem a mesék szintjén van, jóval bonyolultabb annál. Olyannyira, hogy az első néhány oldalon fogalmam se volt, hogy ki mit miért, és legfőképpen MIKOR csinált, de aztán lassan visszajöttek a dolgok a Rubinvörösből, így nem kellett azt előtte újraolvasnom.

Gwent még mindig nagyon szeretem, a maga naiv módján vagány csaj, hatalmas szívvel és jó humorérzékkel. Az új kedvencem meg a vízköpő démon volt, Xemerius egyszerűen imádnivaló, én is szeretnék egy ilyen háziállatot itthonra!:D Gideonban viszont nem bízom egészen, de azért remélem, hogy csak megjön az esze (a büszkesége meg elmegy nyaralni jó hosszú időre).

Lucy és Paul szála is egyre jobban kibontakozik, és a kérdőjelek is sokasodnak az ő párosuk körül. Nem bánnám, ha több jelenetük lenne, vagy akár egy spinoff is lehetne róluk, én tutira vevő lennék rá!

Alig várom, hogy végre fény derüljön a titkokra a harmadik és egyben záró kötetben, de arra megint egy évet várhatok.:( Viszont ennél több negatívumot tényleg nem tudnék mondani.;)

El vagyok keseredve, a Szerelmes levelek után valami hasonló színvonalú regényre számítottam, de megint olyat koppantam, hogy a szomszéd megyében is hallották! Ez gyenge lett!

Sophie családjában mindenki egyetemet végzett, beképzelt értelmiségi, akik lenézik a lányt, amiért szabó akar lenni. Közben pedig ki is használják, még az idős nagybátyjának gondozását is rábízzák. Eric bácsival azonban megkedvelik egymást, ráadásul utána Sophie Amerikába utazhat a barátnőjéhez. Ahol váratlanul megismerkedik egy nagyon gazdag idős hölggyel, és annak jóképű unokájával...

Kezdjük ott, hogy a főszereplők felháborítóan unalmasak, sablonosak, idegesítőek, és mégis végig arról próbált meggyőzni az írónő, hogy Sophie mennyire szerethető, Luke pedig milyen jófej! Nem az, de nem ám! Náluk csak a mellékszereplők rosszabbak, őket még azzal se lehet vádolni, hogy kétdimenziósak lennének, az egyet is nehezen ütik meg! Áááááá! Egy kis jellemábrázolás rendel!

Sophie-val annyira nem tudtam azonosulni (bár tekintve, hogy nincs jelleme, csak egy sablon, így ez nem nagy csoda), hogy az már fájt! Csak akkor éreztem iránta valamit, amikor halálra idegesített! Hagyta, hogy a földbe döngöljék a családtagjai, Ali, Littlejohn-ék, meg még ki tudja hányan. Aztán megkaptuk a képünkbe az infót, hogy ő milyen határozott lány! Nyilván velem van a baj, de nekem nem ez az elképzelésem a határozottról. Aztán mikor azt olvastam 828-adszor, hogy milyen gyakorlatias, meg okos, na ott is el voltam veszve! Miért is volt ő olyan okos? De legalább idős néniket elkapkodni esés közben jól tud, ha mást nem is!:D (Keríts egy köpenyt, és csapj fel szuperhősnek csajszi, akkor nem kell a nyafogásod hallgatnom!)

Luke, a herceg fehér lovon (vagy Lear Jet magánrepülőn), is egy nagy vicc! Nekem kell, hogy egy kicsit én is bele szeressek a romantikus regények hőseibe, különben úgysem lehet nekem eladni a szitut! De Lukeban abszolút semmi szeretnivaló nem volt a pénzén kívül (Sophie mégse akkora hülye?:D). Ilyen karót nyelt, arrogáns, idióta, nyálas seggfejet régen láttam! De mikor valami hülyeséget csinált, valahogy Amy mindig azzal mentette fel, hogy szép szeme van, meg hogy tud rendes is lenni (egyébként nem tud, max a nyálasság megy neki)!

A történet roppant csavaros, kiszámíthatatlan, és eredeti, végig lebilincselően izgalmas. Ja, bocs, nem, az egy másik könyv volt! Ez ugyanis UNALMAAAAS! Kliséhegy az egész, ami még nem lenne akkora baj, ha jó stílusban lenne megírva (a stílust később kibelezem még :D), vagy legalább a szereplőket lehetne kedvelni (olyan nagy szavakat, hogy szeretni, már nem is merek emlegetni a könyvvel kapcsolatban), de még ennyi se adatik meg szegény, szerencsétlen, pórul járt olvasónak. A végén pedig a nagy konfliktus, ami miatt szét megy kedvenc párosunk, az a legnagyobb poén! Basszus Luke, tanulj meg olvasni, ne higgy el mindent a velejéig gonosz titkárnődnek, akiről ráadásul TUDOD, hogy rád hajt! Áh...reménytelen!

És akkor jöjjön a stílus! Mi vagyok én, vak denevér? Hogyhogy nem vettem eddig észre, hogy Fforde milyen bénán ír? Attól eltekintve, hogy unalmas és egysíkú a fogalmazása, még olyan hülyeségeket is papírra vet néha, hogy majd kiesett a szemem! Sajnos nem írtam ki semmit, pedig szép kis listát lehetne összeállítani.

Most hirtelen nem tudom mit szidhatnék még (ja, de a humor fájdalmasan nagy hiányát). Azért, hogy valami jót is írjak, a Cronwallról szóló leírások nem voltak rosszak, meg a régi házat is el tudtam képzelni.

Azt hittem, hogy jó könyvet fogok olvasni, sajna nem így történt, úgyhogy most jegelem Katie Fforde-t egy darabig, aztán meglátjuk lesz-e humorom még egyszer hozzá az életben!

Ui.: De jól esik végre egy nagyon rossz kritikát írni!:D *gonosz vigyor*

Ismét Sansa egy kéziratát olvashattam (köszönöm ezúton is!), ezúttal a Gender krónikák első (közben rájöttem, hogy nem az :D) részét! Csak a Sötét hórusz jelent meg a krónikákból, arról született is irka, és már Az utolsó áldozatot is olvashattam Sansa jóvoltából. A második regény után olyan szintű kedvenc lett a sorozat, amit sci-fitől kicsit sem vártam volna!

Ezúttal a lonecatek történetének kezdeteihez térünk vissza, amikor a híres Cat Turney megalkotta a Bubastis védelmére kifejlesztett szuperlényeket. Már pár száz éve Bubastison élnek a földről elmenekült emberek, főkormányzójuk, az eredetileg genetikus Turney hatalmát és népszerűségét annak köszönheti, hogy felfedezte a dattarát, ami megoldotta az egész lakosságot veszélyeztető éhínséget. 20 év után a főkormányzói székben azonban Cat úgy érzi, az önző, pénzsóvár kormányzóktól nem tudja haladásra bírni a birodalmat, pedig égető szükség lenne változtatásokra, hogy ne jussanak a Föld sorsára...

Egy fontos lépés a védelem megszervezése, amit Turney az új fajra, a lonecatekre akar majd bízni. Az első alany, Shai kilátástalannak érzi életét, ezért belevág a kísérletbe, hiszen meg van róla győződve, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet! Az átalakítás után azonban nem várt mellékhatásai lesznek a genetikai módosításnak...

Azt szűrtem le a molyon, hogy az eddig elkészült kötetek közül a molyok ezt szeretik legjobban, így aztán nagy reményekkel vágtam bele, bár abban kicsit kételkedtem, hogy számomra felül tudná múlni Az utolsó áldozatot (lévén hogy az felülmúlhatatlan ;D).

A főhős Cat Turney eredeti egy figura, az tuti! Eddig csak a "történelem könyvekből" ismertem őt (vagyis annyit tudtam róla, amennyit a Hórusz és Az utolsó áldozat elárult :D), és meg kell mondjam, nem erre számítottam! Nem gondoltam, hogy tündibündi angyalka lenne, Sansánál a hősnők valahogy sosem azok (szerencsére :D) de valamivel... alkalmazkodóbb személyiségre számítottam. Turney pedig minden amit egy politikustól nem várnánk! Szókimondó, bántóan éles nyelvű, egyfolytában piszkál valakit, magasról tesz a látszatra és az elvárásokra. A kollégai bunkó, különc zseninek tartják, akit elviselnek egyéb lehetőség híján. Ráadásul a modorára (vagy inkább annak hiányára) még a külsejével is rátesz egy lapáttal, hatalmas öltönyöket hord, és akkora napszemüveget, ami a fél arcát eltakarja, így aztán igazi bányarémnek tartják... Nem is kérdés, hogy imádtam az őt! A poénjain szakadni lehetett, imádja az iróniát, a rettenthetetlenségéért pedig nagyon irigylem!

A történet természetesen most is lebilincselő, többször is pattanásig feszült a húr, aztán csak reménykedhettünk, hogy valami csoda folytán nem fog elszakadni. Ezúttal nem lehetett annyit találgatni, mint Az utolsó áldozatnál, az összeesküvés elméletek szövögetése helyett kénytelen voltam elfogadni, hogy itt senki nem tudja mit hoz a holnap! Bár a múlton azért csak lehetett filózni egy kicsit!

Tanulva a korábbiakból ezúttal felkészültem rá, hogy a fontosabb szereplők nagy része meg fog halni, de most vagy aránylag többen élték túl, mint eddig, vagy már megszoktam a vérengzést ebben a világban.

Egy dolgot sajnálok egy picit a sztorival kapcsolatban, azt, hogy a Prentiest még nem jött létre! Pedig mekkora buli lett volna, ha Cat nekik ugrik!:P(Majd talán egy másik kötetben?*-*)

Ezúttal nem volt időm egyben olvasni az egész regényt, szóval akár ez is lehet az oka (vagy az összeesküvés elmélet gyártási mániám:D), de nekem egy hajszálnyival kevésbé tetszett Az utolsó áldozatnál. Persze még így is kenterbe ver a kötet tíz megjelent regényből 9,5-öt! Remélem ki fogják adni valamikor a nem túl távoli jövőben!

(És egy vallomás a végére: Bubastis függő vagyok!:D)

Véget ért. hüpp... hüpp...

Öt évadot élt a Chuck című sorozat, és ez idő alatt kultsorozattá vált. Persze én elfogult vagyok, számomra ez a három és fél év, amit Chuckkal, Sarahval, és a lökött kompániájukkal töltöttem több, mint meghatározó volt. Nem csak miattuk természetesen, de mára nagy sorozat fanatikussá váltam, és ezen az úton az első lépés vitathatatlanul a Chuck volt. Még mindig élesen emlékszem arra a 3 évvel ezelőtti nyári estére, amikor elindult a retek klubbon a Chuck, én pedig teljesen véletlenül kezdtem bele, és az első rész után nem is álmodtam volna, hogy évekkel később emlékezni fogok rá. Azt meg aztán végképp nem, hogy ennyire elérzékenyülök attól, hogy ez a korszak is véget ért, és ennyire hiányozni fognak már néhány órával azután, hogy megnéztem az utolsó részt is! Nehéz elfogadni, hogy vége.*törölgeti a szemét...hüpp*

A sztoriról már írtam egy-két éve, aki nem tudja miről van szó, az ott kezdje az ismerkedést. Most inkább megpróbálok az összegészére koncentrálni, és megfogalmazni, hogy miért több ez számomra, mint egy egyszerű sorozat! Egyszer karcoltam valami olyasmit a molyon, hogy olyan volt ez nekem, mint az antidepresszáns, lehetett akármennyire rossz napom, egy epizódnyi Chuck után már szélesen vigyorogtam minden egyes alkalommal! (De pocsék érzés múlt időt használni.:( Vissza is térek inkább a jelenre, éljen az önámítás!)

A szereplők egyszerűen imádnivalók, élükön a címszereplő Chuckkal! Az eleinte kockának tűnő, aztán lassan szuperkémmé váló szomszéd fiú, aki mindvégig esendő ember marad, bénázik, mellébeszél, de a végén csak kimászik minden katyvaszból. És közben hatalmas szívét, oltári humorérzékét és aranyos mosolyát is megőrzi!

Sarah, Chuck másik fele, hideg, céltudatos kémként érkezik meg történetünk helyszínére a Los Angeles-i Burbankbe, de természetesen Chuck hamar megolvasztja az ő szívét is. Ettől még megmarad badass csajnak, mikor akciózni kell a rosszfiúk fülüket farkukat behúzva menekülnek előle! A közte és Chuck között lévő romantikus szál sokszor előhozta belőlem az álmodozó romantikust, annyira szurkoltam nekik!

A kémcsapat harmadik tagja, Casey szintén kegyetlen hírnévvel rendelkezett Burbankbe érkezéséig, de lassan ő is "elpuhult", ugyan a tipikus Casey morgás mindvégig megmaradt, de a keménykedés itt véget is ért (végül még plüssmacit is vett a lányának:D)!

Az egyik legfontosabb helyszín a Buy More, ahol Chuck "fedőmelója" van, ás ahol egy kompletten idióta eladósereg dolgozik. A főmajmok Jeff és Lester, akiket ugyan eleinte nem szerettem, de aztán a Jeffsterrel csak belopták magukat ők is a szívembe. Fontos mellékszereplő még Chuck nővére Ellie, és az ő barátja Devon is, ők hozzák a családi szálat (és persze a még több ökörséget:D) a sorozatba.

Az első évadokban a történet nagyon erős volt, nem egyszer átment high conceptbe a sorozat, talán ezek voltak a legizgalmasabb epizódok. De a Chuckot valójában senki nem az izgalomért nézte, hanem a fenomenális, eredeti, idióta, aranyos, mindenekfelett pedig pokoli jó humorért! Mert a legtöbb epizódot nem lehetett hatalmas mosoly nélkül nézni (próbálkozni természetesen szabad, de úgyse fog menni:D)!

Rátérek egy kicsit az évadzáróra, innét kezdve ENYHE SPOILER veszély! Sokan elégedetlenek a lezárással, az biztos, hogy nem azt kaptuk, amire számítottunk. De én nem vagyok elégedetlen, erre sokkal tovább fogok emlékezni, mint ha egy várt klisét kaptunk volna! (Egyébként sokan reklamáltak még a lezárás előtt, hogy nem akarnak sablon megoldást látni, aztán most, hogy nem az lett, elégedetlenkednek. Van akinek semmi sem jó, úgy kell nekik!)

A poszt címe a lezáráshoz kapcsolódik, hiszen szerencsére a készítők nem csak lezárták a szereplők sorsát, hanem a dupla évadzáró kereteiben jutott idő felidézni a sorozat mérföldköveit, vagy éppen csak simán aranyos pillanatait. Kellett ez a nosztalgiázás, bár így sem lesz könnyebb elengedni Chuckékat! De "ha szereted engedd el, és ha neked lett rendelve, visszatér hozzád!" Avagy a remény hal meg utoljára!

A visszaemlékezés mellett azért most is voltak olyan momentumok, amiket nem fogok elfelejteni. Például ahogy a pisztolyokkal teli feszült jelentbe besétáltak Ellie-ék, és Devon villámsebességgel a kis Clara szemé elé kapta a kezét, vagy amilyen arcot vágott Beckman, mikor megjelent a Jeffster! A tábornok nyugodtan ücsörgött a nyomás érzékeny bombán, de mikor meglátta Jeff-éket a színpadon, hirtelen teljes halálfélelmet lehetett leolvasni az arcáról!:D

Számomra koncertes jelenetnél megvolt a katarzis, benne volt minden, amiért szeretem a sorozatot, és tetszett, hogy adtak egy keretet az egész öt évnek. A Chuck és Sarah féle parton ücsörgés a naplementében pedig irtó romantikus volt, én teljes happy end-del képzelem tehát a befejezést, ha már megadták ennek a lehetőségét!

SPOILER VÉGE

Szóval én nem csak a Potter generációhoz tartozom, hanem a Chuck Generation tagjának is büszkén vallom magam! Hiányozni fogtok mindannyian! Chuck, Sarah és a többiek, imádtam veletek az elmúlt három és fél évet!

Ui.: És most megyek és magamhoz veszek egy nagy adag boldogsághormont, mert különben nem bírom! Aztán elkezdem elölről nézni az egészet! (Mert azért a Chuckban mégis csak sokkal kevesebb kalória van, mint a csokiban, meg az élvezeti faktor is nagyobb! xD)

Elöljáróban csak annyit mondok, hogy ez egy fura könyv! De jó értelemben az!

Todd az utolsó fiú Prentissvárosban. Egy különös vírus elpusztította az összes nőt, így már nem születnek gyerekek, és a város halálra van ítélve. Todd alig várja, hogy végre ő is betöltse 13-adik évét és férfivá váljon. Azonban egy nap, mikor a közeli mocsárban bóklászik, különös csendre lesz figyelmes. Már pedig Prentissvárosban, sőt az egész Újvilágban sehol nincs csend! Ez a bolygó átka, mindenki hallja egymás gondolatait, sőt még az állatokét is.

Amikor Todd hazaér a különös eset után, az egész élete fenekestől felfordul. A nevelőszülei elküldik, azt mondják menekülnie kell, mert ha Prentissváros polgármestere utoléri, akkor mindennek vége lesz. Közben még egy őrült pap is Todd nyomában van, aki kutyájával kénytelen útnak indulni. Hamarosan azonban belebotlik a titokzatos csönd forrásába, egy lányba!

Amit először észre fogtok venni a könyvvel kapcsolatban, az a nagyon furcsa fogalmazás. Todd szemén keresztül látjuk az eseményeket, E/1-ben, Todd pedig furcsa tájszólást beszél. Például ami a legszembetűnőbb, az az, hogy nem ismeri a nincs szót, helyette azt mondja, nem van (mellesleg ma véletlenül én is ezt mondtam egyszer, fertőző a dolog:D). És ennyiszer még tuti egy könyvben se írták le a jócskán szót!

A sztori nagyon izgalmas, tele vagyunk kérdésekkel, amikre csak lassan kapunk válaszokat. Az mondjuk kicsit idegesítő volt, mikor Todd rájött valamire, de "nekünk" nem árulta el. Ugyanakkor ez nem úgy idegesítő, mint amikor egy kezdőcske írócska azért alkalmazza ezt a fogást, hogy ne tegyük le a pocsék könyvecskéjét. Itt ez a megoldás a feszültségkeltést célozza, megjegyzem nagyon is sikeresen. Az egész regény pattanásig feszült légkört áraszt, az olvasó alig várja, hogy megtudja mit rejt a következő oldal!

Todd is idegesítő egy kicsit, főleg mikor makacssága miatt nem képes elfogadni, hogy nem minden úgy van, ahogy addig gondolta. De van jellemfejlődés, és a végére már egész értelmes emberpalánta lesz belőle. Viola, "a lány" pedig pont Todd ellentéte, emiatt is sok feszültség termelődik. Mentcs, a kutya pedig egyszerűen a kedvencem volt! Komolyan, ennyire szerethető kutyát még nem sokan tudtak írni (és én még csak nem is vagyok kutyás). SPOILER És annyira megsirattam, mikor meghalt szegény! Egyetlen ember szereplőt se sajnáltam volna ennyire!:( SPOILER VÉGE

Bár erre is rá lehet sütni a disztópia címkét, egyáltalán nem olyan, mint azok, amik most tömegével jönnek ki. Ráadásul ez nem a Földön játszódik, hanem egy másik bolygón, ahová azért mentek az emberek, hogy új életet kezdjenek. Csak nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezték...

Aki túl tudja tenni magát a fogalmazás különcségein (nekem egyébként nagyon tetszett a szokatlan nyelvezet), az nagyon fogja élvezni ezt a pörgős, akció dús, fordulatos kalandregényt!

Ha kitöltenétek ezt a kérdőívet (két perc sincs az egész), nagyon, de nagyon hálás lennék nektek!:D

https://docs.google.com/spreadsheet/viewform?formkey=dGxBNkRyaEZiMXNGNEUtUThidTJOV0E6MQ

Köszönöm szépen!

Ui.: Érettségihez kell egyébként felmérést végezni, ha valakit érdekelne.:)

Mint már említettem, Simone Elkelesiában szenvedek (igen, Amy a pattanásainak ad nevet(--->erről még később), én meg a mániáimnak :D), ráadásul annak egy különösen súlyos fajtájában. Azonban pár hónapja megindultam a gyógyulás útján, ugyanis a How to Ruin... (Hogyan tegyük tönkre...) trilógia második része nagy-nagy csalódást okozott. No nem azért, mert annyira rettenetes volt, csak én Elkeles minőségre számítottam, az a regény viszont csak az abszolút átlagos lécet ütötte meg. Szerencsére a záró kötet azért lényegesen jobban sikerült!

Amy ezúttal egy kiképző táborba utazik Izraelbe a barátaival  egy 3 hetes katonai gyakorlatra. Nem azért, mert hirtelen annyira elkezdte érdekelni a téma, csak éppen Avi véletlenül pont ott állomásozik, Amy pedig meg akarja lepni. A meglepetés azonban rosszul sül el, és hamar kiderül, hogy nem Amynek való a katonalét...

Jó ötlet volt megint Izraelbe tenni a cselekményt, ad valami pluszt Amerikához képest. A katonai kiképzőtábor viszont elég erőltetett, féltem is kicsit, hogy  történet is az lesz. És bizonyos értelemben az is volt, ez a szétmegyünk-Avival-hogy-aztán-megint-összejöhessünk séma kezd meglehetősen unalmassá válni. Ugyanakkor Amy bénázásai a táborban még mindig baromi szórakoztatóak, emiatt érdemes volt elolvasni.

Amy felszínes, butuska, kényes, és naaagyon amerikai. De ezt ő is tudja magáról, ezért nem válik elviselhetetlenné. Meg néha azért kiderül, hogy vannak mélységei, csak jól rejtegeti őket. Avi meg Alex Fuentes kezdeti verziója. Szerintem az írónő tényleg az ő alakját fejlesztette tovább, mikor megálmodta Mr. Fuentest! Ő is badass, de azért van szíve is, meg egy lazább oldala.

Okés rész volt ez, voltak sziporkázó jelenetek, amiken hangosan kellett röhögnöm. Ugyanakkor a komolyabb vonatkozást hiányoltam, pedig annyi ellentmondásos, nehéz témába lehetett volna kicsit belemászni, de sajna Elkeles kihagyta ezeket a ziccereket. Pedig akkor még izgalmas is lehetett volna a regény, nemcsak szórakoztató. De ezt szerintem már írtam valahol a trilógia kapcsán (csak most késő délután lusta vagyok visszaolvasni).

És most jöjjön George (ráadásul rögtön kettő belőle), tudom ám, hogy csak emiatt olvastátok el idáig a posztot!;P Ja, hogy ki az a George? Hát Amy pattanása! Halál komolyan! George kettő pedig a puska, amivel lőgyakorlatozniuk kellett. Tudom, tudom, így roppant fárasztónak tűnik a dolog, de valahogy a szövegkörnyezetben vicces volt (de az is lehet, az én humorérzékemmel vannak bajok :D).

Összességében nem éri el a regény az első rész színvonalát, de a másodiknál meg jobb. Lazításnak tökéletes!

Nyelvezet: 2,5/5 Egyszerű, és ez már nem íródott olyan régen, hogy az akkori szlenget ne lehessen érteni.

Nem olvastam még fantasy paródiát (bár talán ez sem teljesen az), de lehet, hogy rá kéne szoknom, mert ez nagyon jól esett!

Rupert Venables promágként (ez olyan varázslóféleség) dolgozik, és mivel ő a legfiatalabb, őt rendelik ki a Koryfón Birodalom legújabb kényes ügyéhez. Ahol a császár kivégezteti a fiát, mivel az rájött arra, hogy ki az apja, ezt pedig tiltják a birodalom törvényei. Miután Rupert kissé sokkos állapotban hazatér a Földre, kap egy üzenetet, miszerint a császárt és teljes vezérkarát felrobbantották, így kirendelt promágként rá vár a feladat, hogy megtalálja a birodalom örökösét. Ezzel párhuzamosan pedig nemrég elhunyt mestere helyére is kell találnia egy új promágot, van is egy listája négy névvel, azonban a jelöltek előkerítése roppant problémásnak ígérkezik. Végül Rupert megtalálja Maree Malloryt, a húszéves egyetemista lányt, akihez nagy reményeket fűzött. Csak épp arra nem számított, hogy Maree-t a kocsija körül egy versikét kiabálva és ugrándozva fogja megpillantani. Ezután természetesen kételyek merülnek fel Rupert-ben Maree alkalmasságát illetően...

Ez a regény teljesen abszurd, de akit ez nem zavar, az pokolian élvezni fogja! A legjobb az egészben a humor, szinte minden szereplő idióta (kisebb-nagyobb mértékben), olyan dolgok történtek, hogy én csak néztem (meg persze vihogtam végig az egész regény alatt :D), a szereplők meg teljesen normális eseményként fogták fel.

Rupert, a kissé kezdő promág szemszögéből ismerjük meg az események nagy részét (bár néha Maree, meg a végén Nick, az unokaöccse is mesél nekünk egy kicsit). Mindenképpen kellett az E/1, így sokkal nagyobbat ütöttek a poénok.

A cselekmény jó bonyolult (főleg a vége felé), én meg nagyon lefáradt állapotomban olvastam, így volt ahol kicsit összezavarodtam, aztán nagyjából azért kibogoztam a szálakat. Kicsit gondolkozós regény ez, nincs minden a szánkba rágva, ráadásul elég eredeti a történetváz. Na nem azért, mert nem kliséket használ, éppen az ellenkezője miatt! Annyi klisét halmoz fel, hogy nehéz nem belezavarodni. Én csak kapkodtam a fejemet, itt aztán nem reklamálhatok amiatt, hogy mindent ki lehetett találni jó előre!

A regény jó része egy fantasy találkozón játszódott, az ottani hülyéken is jó sokat lehetett röhögni. Főleg Kornélius Witz-en (értitek!:D)! (A viccért D. W. Jonest lehet hibáztatni, én csak tőle koppintok!) De ha ez a poén szerintetek nagyon, de nagyon, de tényleg nagyon fárasztó, akkor nem biztos, hogy ez a ti könyvetek. Viszont ha nem találjátok annyira szörnyűnek, akkor támadjátok le a könyvet!

Az írónőről először pingi blogján hallottam, akkor azt hittem, hogy gyerekmeséket írt (amiket én nem preferálok), aztán nemrég rájöttem, hogy nem, vagy legalábbis nem csak azokat. Mindenképpen szeretnék még Jones-tól olvasni, azt hiszem kijelenthetem egy könyv után is, hogy nem találkoztam még hozzá hasonló stílusú íróval! És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan ő is belép kedvenc íróim sorába!